Sun Hi pov:
Him Chan-al hangtalanul néztünk egymás szemébe. A fejem kavargott, mérhetetlen dühöt éreztem akkor, és ott.
- Miért tetted?
- Azért, hogy megvédjelek. – válaszolta pár pillanat habozás után.
- Ki kért meg rá, hogy megvédj? Hah? Muszáj volt beleavatkoznod, abba, ami egyáltalán nem tartozik rád?
Szégyelltem magam és azt kívántam bárcsak soha ne tudta volna meg a sötét titkaimat, hogy bárcsak más képet festhettem volna le magamról. De ez az igazság és már tudja, nem tehetek mást, csak, hogy kidühöngöm magam. Nem tudtam magam türtőztetni, nagyon mérges voltam.
- Muszáj volt megaláznod? – dobtam a lábai elé a bőröndöt. - Nem aláztalak meg…
- Elegem van a hazugságokból és a kifogásokból. Itt van minden dolog, amit tőled kaptam és a pénzt is vissza fogom fizetni, nem maradok adósod.
Már el akartam fordulni, mikor eszembe jutott, hogy még nálam van valami, ami az övé. Lehúztam az ujjamról a gyűrűt és a mellkasához dobtam. A fűben landol, én pedig sírni akartam, de visszanyeltem. El akartam futni, de Him Chan megállított.
- Sunny! Ne csináld ezt. – az ő szeme is könnyes volt, de már nem tudtam mitévő lehetnék, így csak ennyit mondtam:
- Utállak! El akarlak felejteni.
Kitörölni mindent, ami hozzád köt. – kezei lazán leomlottak a vállamról és
élettelenül lógtak az oldala mellett. Elfutottam és meg sem álltam a parkig, ahol
először találkoztunk. Órákig ott ültem és felelevenedtek bennem az együtt töltött
idők. A szívem nagyon fájt és magányosnak, elveszettnek éreztem magam. A
visszatekintés erre a pár hónapra hisztérikus zokogást eredményezett. A nap
lemenő fényei csak még drámaiabbá tették a lelkemben kavargó érzéseimet. Az
égen egy repülő úszott át, s az órám azt mutatta, hogy Him Chan elhagyta az
országot. Újból futni kezdtem, vissza oda, ahonnan indultam, a hangárhoz. Könnyeim úgy folytak, hogy alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy soha nem fognak többé elállni. Kétségbeesetten, hisztérikusan kerestem a gyűrűmet a fűben, de nem találtam és így még jobban kétségbeestem, s még hangosabban zokogtam.
- Noona… - guggolt le mellém Dae Hyun.
- Dae Hyun. – kapaszkodtam az ingjébe, mint egy gyerek, aki elveszett.
- Ezt keresed Noona? – nyitotta ki a tenyerét, amiben a gyűrű volt. Magamhoz szorítottam a kis ékszert, ami az egyetlen kézzelfogható emlékem volt és sírtam tovább. Hangomat eltorzította a zokogás. – Sajnálom Dae Hyun. – néztem a szemeibe, amik megteltek könnyel. –Szeretem… Szeretem Him Chan-t.
- Tudom Noona… - húzott magához és megölelt. Ő is sírt, tudtam, hogy azzal, hogy kimondtam, Ő is elveszített valamit és ez is nagyon fájt. Teljes szívemből sajnáltam, de rá kellett jönnöm, hogy végig tagadtam a saját érzéseimet. Amint elvesztettem rájöttem, hogy Ő volt nekem a legfontosabb. Addig, míg mellettem volt, azt hittem bután, hogy soha nem fog elmenni. Már nem küzdöttem ellene, beleszerettem, reménytelenül szerettem Him Chan-t és nem tudtam neki elmondani, mert elkéstem.
DAE HYUN POV:
Egy hónap telt el az óta az este óta. Az érzéseim
lecsitultak, de még mindig nehéz volt, főleg akkor, mikor láttam Sunny-t sírni,
amint arra vár, hogy Him Chan felhívja őt. Mindig is tudtam, hogy szereti, csak
titkon azt reméltem, hogy engem fog választani. Pedig annyi jelet kaptam és nem
tanultam belőle. Néha azon gondolkodom, hogy ha bevallottam volna neki az
érzéseim, akkor másképp alakul a sorsunk? Nem hiszem… Talán akkor soha nem
tudtam volna a barátja maradni. A legnehezebb az volt, hogy tudtam, én minden
szeretetemet és törődésemet odaadtam volna neki, de ő más miatt sír minden nap
és én csak a távolról nézhetem. Nem bánok semmit, mert tudom, hogy az egyik
legjobb barátomat szereti és ez bizonyos szinten boldoggá tesz, csak még nehéz
túllépnem a saját érzelmeimen. A szívem majdnem meghasad, hogy így kell őt
látnom így felhívtam Him Chan-t.- Mi újság Dae?
- Hyung… Gyere haza…
- Mi ez a hangnem? – nevetett a vonal túlsó végén.
- Hyung, ha szereted Sunny-t most rögtön ülj gépre és gyere haza.
- Ezt már megbeszéltük Dae Hyun. Annak már vége van…
- Csak szerinted van vége. Csak azért menekültél el, mert megrémisztett a
helyzet.Tudtad, hogy én is vonzódom hozzá és inkább úgy döntöttél, nem akarod
tönkretenni a barátságunkat azzal, hogy bevallod nekem és magadnak az igazat,
de nem kellett bevallani Him Chan, ismerlek. Értékelem a szándékod, de engem
visszautasítottak Hyung, szóval gyere haza és vigasztald meg. Minden nap sír
azóta, hogy elmentél, visszaköltözött abba a házba és újra sofőrként dolgozik,
hogy visszafizesse neked a tartozását… De igazából te tartozol neki. Ha nem
szereted, akkor mond meg neki, hogy tovább tudjon lépni.
Mindent elmondtam neki, amit szerettem volna és bezárkóztam a raktárba, hogy el tudjam engedni őt végleg. Mikor az ajtó kinyílt újra tudtam őszintén mosolyogni…
SUN HI POV:
Azóta, mióta Him Chan kifizette a tartozásom, Mr. Kang,
csupán egyszer hívott fel, hogy közölje:
„a lovagod megmentett.”
Az életem már nyugodtabb lehetne, de mégis zavarosabb, mint valaha.
A testvéreim úgy döntöttek, hogy tovább tanulnak a nagyitól és még egy ideig nem jönnek haza, így még mindig egyedül voltam, de tervezgettem az új életem, amiben befejezem a főiskolát és megszabadulok a régi életemtől… De egy része nem akart engedni.
Munka után fáradtan értem haza és a telefonom rögtön szolgálatra is hívott.
- Azonnal indulok hölgyem.
Bezártam magam után az ajtóm és rohantam a megbeszélt helyszínre, ami túlságosan felkavart, hisz közel volt ahhoz a helyhez, ahol elbúcsúztunk Him Chan-nal.
- Hagyd abba Sunny! Mikor lépsz már túl ezen? – megálltam, mert rájötten, hogy talán soha nem lépek túl ezen és talán soha többet nem tudok szeretni senki mást rajta kívül?
- Miért pont egy ilyen bunkó gazdag fiúba szerettem bele? - néztem rá a papíromra, amire a cím volt felírva.
- Itt vagyok, de itt nincs senki. – úgy döntöttem bekopogok. Egy nő nyitotta ki az ajtót.
- Elnézést, ön rendelt sofőrt?
- Ahh… - kapott a fejéhez az asszony. – Egy fiú kért meg, hogy hívjam fel önöket, mert eltévedt és nem talál vissza. Az előbb még itt volt. Kérem, várjon pár percet, mielőtt elmegy.
- Rendben. Köszönöm. – mondtam, mielőtt becsukta volna az ajtót.- Remek… feleslegesen jöttem. – állapítottam meg, majd elindultam a lejtőn lefelé.
- Noona! – érkezett a hang mögöttem, s mikor hátranéztem a vérem egy pillanatra megszűnt csorogni az ereimben.
- Him Chan? – pislogtam a felém közeledő fiúra. Mintha lassított felvételben láttam volna azt a pár pillanatot, míg nem megállt előttem.
- Noona? – kérdeztem.
- Nem szólíthatlak így?
- D-d-de – dadogtam – Hogy kerülsz ide?
- Nem bírtam az amerikai levegőt. Sétálunk? – kérdezte, mire én csak egy meglepett fejbólintással reagáltam. Már attól, hogy láttam a szívem szabadabban szárnyalt, de egyben fájt is. Séta közben elértünk oda, ahol egy hónappal ezelőtt elbúcsúztunk. Megálltam.
- Mondani akarsz valamit?
- Te mindig tudod, hogy mit akarok. – sétált vissza.
- Ha sétálni akarsz, akkor mondani akarsz valamit és, hogy erre a helyre hívtál, annak biztos oka van.
- Csak kérdezni akartam valamit.
- És pedig? – néztem fel a szemeibe, amik komolyak voltak az arca pedig rezdüléstelen.
- Tényleg utálsz? – a hajammal kezdett babrálni, pontosabban egy tincsemet tekergette. Meglepődtem a kérdésen és teljesen zavarba hozott érzelmeim tudatában.
- Nem. Nem utállak. – néztem fel immár mosolygós arcába. Talán azért mosolygott egyre szélesebben, mert látta a gyermeki pírt az arcomon, majd megölelt. Éreztem a parfümjének az illatát és szívének vad táncát a fülem alatt.
- Miért jöttél vissza? – néztem fel rá újra.
- Mert hiányoztál. –Az idő megállt,ahogy az ajkai az enyémhez közeledtek. Mámorítóan édes csók volt, oly annyira, hogy megrészegültem tőle. Imádtam tetőtől talpig, s már nem ellenkeztem csak hagytam, hogy az érzések eluralkodjanak rajtam még akkor is, ha ez az utolsó.
A végén homlokunkat összeérintve, lecsukott szemmel úsztunk az elmúlt pár pillanatban.
- Szeretlek Sunny. – szemeim óriásira nyíltak és elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát.
- Ne nézz rám így. –nevetett és elindult a lejtőn.
- HJA! – kaptam le az egyik cipőm és utána dobtam. Szép dobás volt, épp fejre érkezett.
- Javíthatatlan vagy! – fogta a fejét és a cipőmmel a kezében elindult a lejtőn.
- Add vissza!- ugráltam utána.
- Nem adom! – kiabálta, de azért bevárt. Csak nevetett rám és a magasba tartotta a cipőmet. Hiába ugráltam érte nem értem el.
- Nagyon szeretlek Sunny. – mondta nevetve.
- Én is szeretlek Him Chan!
Lábujjhegyre álltam és újra forró csókban merültünk el. A rózsaszín tornacipő csattanva esett a földre, s talán ugyanolyan boldog volt, mint mi akkor, abban a pillanatban…
„a lovagod megmentett.”
Az életem már nyugodtabb lehetne, de mégis zavarosabb, mint valaha.
A testvéreim úgy döntöttek, hogy tovább tanulnak a nagyitól és még egy ideig nem jönnek haza, így még mindig egyedül voltam, de tervezgettem az új életem, amiben befejezem a főiskolát és megszabadulok a régi életemtől… De egy része nem akart engedni.
Munka után fáradtan értem haza és a telefonom rögtön szolgálatra is hívott.
- Azonnal indulok hölgyem.
Bezártam magam után az ajtóm és rohantam a megbeszélt helyszínre, ami túlságosan felkavart, hisz közel volt ahhoz a helyhez, ahol elbúcsúztunk Him Chan-nal.
- Hagyd abba Sunny! Mikor lépsz már túl ezen? – megálltam, mert rájötten, hogy talán soha nem lépek túl ezen és talán soha többet nem tudok szeretni senki mást rajta kívül?
- Miért pont egy ilyen bunkó gazdag fiúba szerettem bele? - néztem rá a papíromra, amire a cím volt felírva.
- Itt vagyok, de itt nincs senki. – úgy döntöttem bekopogok. Egy nő nyitotta ki az ajtót.
- Elnézést, ön rendelt sofőrt?
- Ahh… - kapott a fejéhez az asszony. – Egy fiú kért meg, hogy hívjam fel önöket, mert eltévedt és nem talál vissza. Az előbb még itt volt. Kérem, várjon pár percet, mielőtt elmegy.
- Rendben. Köszönöm. – mondtam, mielőtt becsukta volna az ajtót.- Remek… feleslegesen jöttem. – állapítottam meg, majd elindultam a lejtőn lefelé.
- Noona! – érkezett a hang mögöttem, s mikor hátranéztem a vérem egy pillanatra megszűnt csorogni az ereimben.
- Him Chan? – pislogtam a felém közeledő fiúra. Mintha lassított felvételben láttam volna azt a pár pillanatot, míg nem megállt előttem.
- Noona? – kérdeztem.
- Nem szólíthatlak így?
- D-d-de – dadogtam – Hogy kerülsz ide?
- Nem bírtam az amerikai levegőt. Sétálunk? – kérdezte, mire én csak egy meglepett fejbólintással reagáltam. Már attól, hogy láttam a szívem szabadabban szárnyalt, de egyben fájt is. Séta közben elértünk oda, ahol egy hónappal ezelőtt elbúcsúztunk. Megálltam.
- Mondani akarsz valamit?
- Te mindig tudod, hogy mit akarok. – sétált vissza.
- Ha sétálni akarsz, akkor mondani akarsz valamit és, hogy erre a helyre hívtál, annak biztos oka van.
- Csak kérdezni akartam valamit.
- És pedig? – néztem fel a szemeibe, amik komolyak voltak az arca pedig rezdüléstelen.
- Tényleg utálsz? – a hajammal kezdett babrálni, pontosabban egy tincsemet tekergette. Meglepődtem a kérdésen és teljesen zavarba hozott érzelmeim tudatában.
- Nem. Nem utállak. – néztem fel immár mosolygós arcába. Talán azért mosolygott egyre szélesebben, mert látta a gyermeki pírt az arcomon, majd megölelt. Éreztem a parfümjének az illatát és szívének vad táncát a fülem alatt.
- Miért jöttél vissza? – néztem fel rá újra.
- Mert hiányoztál. –Az idő megállt,ahogy az ajkai az enyémhez közeledtek. Mámorítóan édes csók volt, oly annyira, hogy megrészegültem tőle. Imádtam tetőtől talpig, s már nem ellenkeztem csak hagytam, hogy az érzések eluralkodjanak rajtam még akkor is, ha ez az utolsó.
A végén homlokunkat összeérintve, lecsukott szemmel úsztunk az elmúlt pár pillanatban.
- Szeretlek Sunny. – szemeim óriásira nyíltak és elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát.
- Ne nézz rám így. –nevetett és elindult a lejtőn.
- HJA! – kaptam le az egyik cipőm és utána dobtam. Szép dobás volt, épp fejre érkezett.
- Javíthatatlan vagy! – fogta a fejét és a cipőmmel a kezében elindult a lejtőn.
- Add vissza!- ugráltam utána.
- Nem adom! – kiabálta, de azért bevárt. Csak nevetett rám és a magasba tartotta a cipőmet. Hiába ugráltam érte nem értem el.
- Nagyon szeretlek Sunny. – mondta nevetve.
- Én is szeretlek Him Chan!
Lábujjhegyre álltam és újra forró csókban merültünk el. A rózsaszín tornacipő csattanva esett a földre, s talán ugyanolyan boldog volt, mint mi akkor, abban a pillanatban…
- VÉGE-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése