A fejemben méhecskék százai zümmögtek, kényelmetlenül éreztem magam, annak ellenére, hogy puha párnák között feküdtem. A szemem égett, ahogy kinyitottam. Fél szemmel körbenéztem, de a hely teljesen ismeretlen volt.
- Hol vagyok? – pattantam ki az ágyból, de rosszul tettem, mert megszédültem. –A szoba halványszürke színeit megtörte a feketével festett nonfiguratív minta a falon. A cseresznye bútorok eleganciát kölcsönöztek a szobának. Egy baseball ütőt láttam meg a sarokban. Rögtön odarohantam érte és felkaptam. Óvatos léptekkel felfedezőútra indultam az ajtó felé. A szívem a torkomban dobogott. Féltem, mert nem tudtam, hogy hol vagyok.
- Elraboltak… Kiütöttem magam és nem tudtam magam megvédeni. Biztos így volt… - dőltem kétségbeesetten a falnak és próbáltam lehiggadni. – Sunny! Te baboya! –ütöttem fejbe magam kétségbeesésemben. Erőt vettem magamon és mindkét kezemmel görcsösen tartottam az ütőt, miközben kitettem a lábam az ajtón.
- Felébredtél?
A hang a hátam mögül érkezett és túl váratlanul ahhoz, hogy ne lendítsem meg az ütőt sarkon fordulva. Szerencsére Dae Hyun elkapta a kezem, mielőtt bármi hülyeséget csináltam volna.
- Huhh… majdnem meghaltam…
- Dae Hyun? – kerekedett el a szemem.
- Add ide azt szépen Noona! – vette ki óvatosan a kezemből a méretes fadarabot.
- Ne haragudj! Megijedtem, mert idegen helyen ébredtem. Azt hittem elraboltak.
- El is raboltak, de mentségemre legyen, hogy jó fiú vagyok.
- Mégis hogy kerültem ide? Miért nem emlékszem rá?
Nagyot sóhajtott és a falnak támasztotta az ütőt.
- Elég nehéz volt ide felcipelnem… Sportolsz te eleget? – akár csak a barátját hallottam volna…
- Apropó, mi van Him Channal?
- Rim hazavitte. – indult meg egy másik helység felé, amiről kiderült, hogy a konyha, ugyanis követtem. – Kész a reggeli. Gyere, egyél. – ült le az asztalhoz.
- Hogy vitte haza? Engem kinyírnak! - Dae Hyun csak kicsit félrebillentette a fejét, majd beleharapott a lekváros pirítósba. – Lenne még kérdésem, mint például, hogy vettem fel ezt a melegítőt? Miért nem emlékszem erre sem?
Csak vigyorgott az orra alatt.
- Most mit vigyorogsz? – ültem le immár én is az asztalhoz és azon kezdtem el agyalni, hogy mégis mit tettem tegnap este önkívületi állapotomban. – Válaszolsz a kérdésemre, vagy csak tömöd a fejed? – kérdésemre majdnem félrenyelte a kenyerét, majd óriásit nyelt és csak azután szólalt meg.
- Néha annyira meg tudsz lepni…
- Tudom, néha bunkó vagyok.
- Én ilyet nem mondtam. – rázta a fejét.
- De gondoltad! – hajoltam rá kissé az asztalra.
- Én ettől udvariasabb vagyok. –harapott egy újabb falatot a reggelijébe.
- Nem lépnénk túl ezen? – dőltem vissza a székem háttámlájára. – Válaszolsz?
Sóhajtott egyet, s csak ezután kaptam választ a kérdésemre.
- Rim hazavitte taxival Him Chan-t, a saját lakására.
-Ohh… - a szemem elkerekedett és furcsa érzés száguldott végig rajtam. Magam sem értettem, hogy miért törnek rám ezek az új érzések, hisz ami köztünk történt, mind színészkedés volt, bár néha úgy éreztem talán igaz is lehetett volna.
- Féltékeny vagy?
- Én? Miért lennék féltékeny? – letöröltem az arcomról minden olyan jelet, ami arra adott volna okot, hogy így érzek.
- Csak úgy tűnt… - rántotta meg a jobb vállát.
- Semmi közöm nincs hozzá, ami volt, az tegnap este végleg lezárult.
- Remek! Akkor most már elhívhatlak valahová.
Meglepő volt a kijelentése, ami kissé úgy tűnt, hogy kérdés is volt egyben. Randira hívott volna? Nem tudtam válaszolni, csak beleharaptam zavaromban az előttem lévő kétszersültbe.
- Ami a melegítőt illeti, elég merész vagy, ha iszol… - kacéran végigsandított rajtam a pohara mögül, azzal az ördögi mosollyal az arcán.
- Hjiii- kereszteztem magam előtt a kezeimet. – Mit tettem? –ugrottam talpra.
- Először is felcipeltelek a hátamon, közben te nem hagytál békén, mert végig simogattad az arcom és azt hajtogattad, milyen jóképű vagyok és hogy milyen szép a szám.
A helyszínen elsüllyedtem zavaromban, amit kezeimmel próbáltam leplezni az arcom előtt.
- Aztán nem foglalkozva azzal, hogy ott vagyok, elkezdtél átöltözni.
- Mi? Mi? Mi? –dadogtam nagyokat pislogva.
- Ahh Sunny! Annyira vicces az arcod ilyenkor. –nevetett.
- Szórakozol? Tudod, hogy kivel szórakozz! – koppintottam a fejére, mire fájón jajgatott egyet és simogatni kezdte. Magamba roskadva leültem a székre és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy Dae Hyun előtt vetkőztem le.
- Na, jó! A vetkőzős rész nem igaz, de a többi igen.
- Aigooo! - fintorom kicsit sem volt kedves és a felemelt öklöm is fenyegetően hatott. A feje felett megláttam az időt.
- Te jó ég! A munkám! Nem késhetek még egyszer.
Berohantam a telefonomért a szobába, amin tizenkét nem fogadott hívás volt és egy üzenet.
„ Nem kell többet bejönnie, dolgozni. A felelőtlensége miatt nem kívánjuk tovább alkalmazni.”
- Ez nem lehet igaz! –leroskadtam az ágyra és magam elé bámultam.
- Mi a baj?
- Kirúgtak… - a szám már sírásra állt. – Pedig ez volt az egyetlen normális munkahelyem.
- Szeretnél kávézóban dolgozni? Tudok egy helyet, a közelben, ahol munkaerőt keresnek. Szerintem már kezdhetnél is.
Elgondolkodtatott az ajánlat, de az még jobban, hogy vajon melyik környéken is vagyunk jelenleg.
- Még Gangnamban vagyunk?
- Este megbeszéltünk egy bulit a srácokkal. Eljössz?
- Nem hiszem, hogy nekem ott a helyem… - szemeim tágra nyíltak, amint megláttam az ajtón benyitó, Mrs. Kim-et és a fiát.
- Takarj el! – húztam le a pult alá.
- Mi a baj?
- Pszzt! Him Chan nem tudja, hogy itt dolgozom?
- Nem tudja. Miért?
- Mert épp most jött be az ajtón. –suttogtam neki erőteljesen artikulálva, de nem értette, mit is akarok kifejezni. – Az anyjával Dae Hyun!
- Uhh! – azzal fel is pattant és kitörő örömmel üdvözölte őket, míg én szorosan a lába mellett guggoltam.
- Dae Hyun! Ez a hely semmit sem változott.
- Úgy gondolja? – vigyorgott idétlenül.
- Nem szeretem az ilyen helyeket, de kénytelen voltam meglátogatni téged, mert édesanyád üzente, hogy nálad vannak a papírjaim.
- Ahh…
- Hol vannak az alkalmazottaid?
„Ezért nem találkoztam a főnökömmel két hete, mert Ő az… Az alkalmazottai?”
Mérgemben belecsíptem a combjába, mire felszisszent.
- Mi bajod van? –kérdezte Him Chan. Hangjára kissé megfeszültem és picit erősebben szorítottam a mellettem álló fiút, aki a pult alatt megragadta a kezem.
- Azt hiszem megcsípett egy szúnyog…
- Szúnyog? –tátogtam fel rá hangtalanul.
- Nincsenek itt a papírok, de amint lehet, eljuttatom önhöz.
- Minél hamarabb!
- Hát persze! –zárták le a beszélgetést és hallottam távolodó cipőinek kopogását, s a kő zuhanását, ami leesett a mellkasomról.
- Miért nem mondtad el, hogy te vagy a főnök? – ugrottam talpra, s lassan néztem el a bal vállam felé, ahol Him Chan állt.
- Upsz… - csúszott ki a számon.
- Látom, jól megvagytok. Mit csináltatok a pult alatt? – nézett a kezemre, amit Dae Hyun tartott, majd szépen el is engedett.
- Rég láttalak… hogy vagy?
- Két hete… és remekül. Itt dolgozol?
- Igen. –mosolyogtam rá.
- Nahát Dae! Nem is tudtam, hogy ilyen jótékony vagy. – nézett barátjára szarkasztikusan.
- Nem jótékonykodom.
Megbántott azzal, hogy ennyire lealacsonyítóan beszélt rólam. Annyira kicsinek éreztem magam, hogy legszívesebben sírtam volna. Nem tudtam még reagálni sem.
- Mindegy. Este találkozunk.
- Elhívtam Sunny-t is.
Him Chan végignézett rajtam. Úgy éreztem, hogy utál, hogy lenéz engem.
- Ne tornacipőbe, meg farmerbe gyere, ez nem farsang. – rólam Dae Hyun-ra nézett és még hozzátette:
-Rim is jön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése