ÍRÓI ÉLMÉNYEK! - Kérlek olvasd el -

Kedves olvasóim!

Elérkeztünk a történet végéhez. Először is szeretném minden kedves olvasómnak megköszönni, hogy a végéig velem tartottak.
Ez a történet nagyon a szívemhez nőtt, és ez az első hosszú ficim, aminek a végére oda került az, hogy "VÉGE"
Szívem szerint soha nem hagytam volna abba, de már húzni sem akartam.
Örültem neki, hogy írhattam és, hogy ennyi embernek tetszett.
Hirtelen nem is tudom mit írjak, pedig egy órával ezelőtt még tudtam mit akarok írni... ><
Az oldal látogatottsága több mint 8400, ami büszkeséggel és örömmel tölt el.
Köszönöm! ♥
Köszönöm azoknak is, akik követték a blogom! ♥
Ha elolvastad az utolsó fejezetet, kérlek fejtsd ki a véleményed az egész történetről ennél a bejegyzésnél, hogy a következő ficimhez erőt merítsek a szavaitokból, vagy épp tanuljak, hogy ne kövessem el azokat a bakikat, amiket elkövettem.
Igazság szerint a történetben sokszor előfordul hiba, amit nagyon sajnálok. A jövőben erre is jobban oda fogok figyelni, hisz sokat tanultam a negatív véleményekből és a pozitív véleményekből is.
Remélem a következő írásomnál is velem tartasz és megtisztelsz a véleményeddel!
Köszönök szépen mindent! ♥

26. fejezet Az utolsó titokra is fény derült - VÉGE -

Sun Hi pov:

Him Chan-al hangtalanul néztünk egymás szemébe. A fejem kavargott, mérhetetlen dühöt éreztem akkor, és ott.
- Miért tetted?
- Azért, hogy megvédjelek. – válaszolta pár pillanat habozás után.
- Ki kért meg rá, hogy megvédj? Hah? Muszáj volt beleavatkoznod, abba, ami egyáltalán nem tartozik rád?
Szégyelltem magam és azt kívántam bárcsak soha ne tudta volna meg a sötét titkaimat, hogy bárcsak más képet festhettem volna le magamról. De ez az igazság és már tudja, nem tehetek mást, csak, hogy kidühöngöm magam. Nem tudtam magam türtőztetni, nagyon mérges voltam.


- Muszáj volt megaláznod? – dobtam a lábai elé a bőröndöt.
- Nem aláztalak meg…
- Elegem van a hazugságokból és a kifogásokból. Itt van minden dolog, amit tőled kaptam és a pénzt is vissza fogom fizetni, nem maradok adósod.
 Már el akartam fordulni, mikor eszembe jutott, hogy még nálam van valami, ami az övé. Lehúztam az ujjamról a gyűrűt és a mellkasához dobtam. A fűben landol, én pedig sírni akartam, de visszanyeltem. El akartam futni, de Him Chan megállított.
- Sunny! Ne csináld ezt. – az ő szeme is könnyes volt, de már nem tudtam mitévő lehetnék, így csak ennyit mondtam:
- Utállak!  El akarlak felejteni. Kitörölni mindent, ami hozzád köt. – kezei lazán leomlottak a vállamról és élettelenül lógtak az oldala mellett. Elfutottam és meg sem álltam a parkig, ahol először találkoztunk. Órákig ott ültem és felelevenedtek bennem az együtt töltött idők. A szívem nagyon fájt és magányosnak, elveszettnek éreztem magam. A visszatekintés erre a pár hónapra hisztérikus zokogást eredményezett. A nap lemenő fényei csak még drámaiabbá tették a lelkemben kavargó érzéseimet. Az égen egy repülő úszott át, s az órám azt mutatta, hogy Him Chan elhagyta az országot. Újból futni kezdtem, vissza oda, ahonnan indultam, a hangárhoz.
Könnyeim úgy folytak, hogy alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy soha nem fognak többé elállni. Kétségbeesetten, hisztérikusan kerestem a gyűrűmet a fűben, de nem találtam és így még jobban kétségbeestem, s még hangosabban zokogtam.
- Noona… - guggolt le mellém Dae Hyun.
- Dae Hyun. – kapaszkodtam az ingjébe, mint egy gyerek, aki elveszett.
- Ezt keresed Noona? – nyitotta ki a tenyerét, amiben a gyűrű volt. Magamhoz szorítottam a kis ékszert, ami az egyetlen kézzelfogható emlékem volt és sírtam tovább. Hangomat eltorzította a zokogás. – Sajnálom Dae Hyun. – néztem a szemeibe, amik megteltek könnyel. –Szeretem… Szeretem Him Chan-t.  
- Tudom Noona… - húzott magához és megölelt. Ő is sírt, tudtam, hogy azzal, hogy kimondtam, Ő is elveszített valamit és ez is nagyon fájt. Teljes szívemből sajnáltam, de rá kellett jönnöm, hogy végig tagadtam a saját érzéseimet. Amint elvesztettem rájöttem, hogy Ő volt nekem a legfontosabb. Addig, míg mellettem volt, azt hittem bután, hogy soha nem fog elmenni. Már nem küzdöttem ellene, beleszerettem, reménytelenül szerettem Him Chan-t és nem tudtam neki elmondani, mert elkéstem.

DAE HYUN POV: 

Egy hónap telt el az óta az este óta. Az érzéseim lecsitultak, de még mindig nehéz volt, főleg akkor, mikor láttam Sunny-t sírni, amint arra vár, hogy Him Chan felhívja őt. Mindig is tudtam, hogy szereti, csak titkon azt reméltem, hogy engem fog választani. Pedig annyi jelet kaptam és nem tanultam belőle. Néha azon gondolkodom, hogy ha bevallottam volna neki az érzéseim, akkor másképp alakul a sorsunk? Nem hiszem… Talán akkor soha nem tudtam volna a barátja maradni. A legnehezebb az volt, hogy tudtam, én minden szeretetemet és törődésemet odaadtam volna neki, de ő más miatt sír minden nap és én csak a távolról nézhetem. Nem bánok semmit, mert tudom, hogy az egyik legjobb barátomat szereti és ez bizonyos szinten boldoggá tesz, csak még nehéz túllépnem a saját érzelmeimen. A szívem majdnem meghasad, hogy így kell őt látnom így felhívtam Him Chan-t.
- Mi újság Dae?
- Hyung… Gyere haza…
- Mi ez a hangnem? – nevetett a vonal túlsó végén.
- Hyung, ha szereted Sunny-t most rögtön ülj gépre és gyere haza.
- Ezt már megbeszéltük Dae Hyun. Annak már vége van…
- Csak szerinted van vége. Csak azért menekültél el, mert megrémisztett a helyzet.Tudtad, hogy én is vonzódom hozzá és inkább úgy döntöttél, nem akarod tönkretenni a barátságunkat azzal, hogy bevallod nekem és magadnak az igazat, de nem kellett bevallani Him Chan, ismerlek. Értékelem a szándékod, de engem visszautasítottak Hyung, szóval gyere haza és vigasztald meg. Minden nap sír azóta, hogy elmentél, visszaköltözött abba a házba és újra sofőrként dolgozik, hogy visszafizesse neked a tartozását… De igazából te tartozol neki. Ha nem szereted, akkor mond meg neki, hogy
tovább tudjon lépni.
Mindent elmondtam neki, amit szerettem volna és bezárkóztam a raktárba, hogy el tudjam engedni őt végleg. Mikor az ajtó kinyílt újra tudtam őszintén mosolyogni…

SUN HI POV: 

Azóta, mióta Him Chan kifizette a tartozásom, Mr. Kang, csupán egyszer hívott fel, hogy közölje:
„a lovagod megmentett.”  
Az életem már nyugodtabb lehetne, de mégis zavarosabb, mint valaha.
A testvéreim úgy döntöttek, hogy tovább tanulnak a nagyitól és még egy ideig nem jönnek haza, így még mindig egyedül voltam, de tervezgettem az új életem, amiben befejezem a főiskolát és megszabadulok a régi életemtől… De egy része nem akart engedni.

Munka után fáradtan értem haza és a telefonom rögtön szolgálatra is hívott.
- Azonnal indulok hölgyem.
Bezártam magam után az ajtóm és rohantam a megbeszélt helyszínre, ami túlságosan felkavart, hisz közel volt ahhoz a helyhez, ahol elbúcsúztunk Him Chan-nal.
- Hagyd abba Sunny! Mikor lépsz már túl ezen? – megálltam, mert rájötten, hogy talán soha nem lépek túl ezen és talán soha többet nem tudok szeretni senki mást rajta kívül?
- Miért pont egy ilyen bunkó gazdag fiúba szerettem bele?  - néztem rá a papíromra, amire a cím volt felírva.
- Itt vagyok, de itt nincs senki. – úgy döntöttem bekopogok. Egy nő nyitotta ki az ajtót.
- Elnézést, ön rendelt sofőrt?
- Ahh… - kapott a fejéhez az asszony. – Egy fiú kért meg, hogy hívjam fel önöket, mert eltévedt és nem talál vissza. Az előbb még itt volt. Kérem, várjon pár percet, mielőtt elmegy.
- Rendben. Köszönöm. – mondtam, mielőtt becsukta volna az ajtót.- Remek… feleslegesen jöttem. – állapítottam meg, majd elindultam a lejtőn lefelé.
- Noona! – érkezett a hang mögöttem, s mikor hátranéztem a vérem egy pillanatra megszűnt csorogni az ereimben.
- Him Chan? – pislogtam a felém közeledő fiúra. Mintha lassított felvételben láttam volna azt a pár pillanatot, míg nem megállt előttem.
- Noona? – kérdeztem.
- Nem szólíthatlak így?
- D-d-de – dadogtam – Hogy kerülsz ide?
- Nem bírtam az amerikai levegőt. Sétálunk? – kérdezte, mire én csak egy meglepett fejbólintással reagáltam. Már attól, hogy láttam a szívem szabadabban szárnyalt, de egyben fájt is. Séta közben elértünk oda, ahol egy hónappal ezelőtt elbúcsúztunk. Megálltam.
- Mondani akarsz valamit?
- Te mindig tudod, hogy mit akarok. – sétált vissza.
- Ha sétálni akarsz, akkor mondani akarsz valamit és, hogy erre a helyre hívtál, annak biztos oka van.
- Csak kérdezni akartam valamit.
- És pedig? – néztem fel a szemeibe, amik komolyak voltak az arca pedig rezdüléstelen.
- Tényleg utálsz? – a hajammal kezdett babrálni, pontosabban egy tincsemet tekergette. Meglepődtem a kérdésen és teljesen zavarba hozott érzelmeim tudatában.
- Nem. Nem utállak. – néztem fel immár mosolygós arcába. Talán azért mosolygott egyre szélesebben, mert látta a gyermeki pírt az arcomon, majd megölelt. Éreztem a parfümjének az illatát és szívének vad táncát a fülem alatt.
- Miért jöttél vissza? – néztem fel rá újra.
- Mert hiányoztál. –Az idő megállt,ahogy az ajkai az enyémhez közeledtek. Mámorítóan édes csók volt, oly annyira, hogy megrészegültem tőle. Imádtam tetőtől talpig, s már nem ellenkeztem csak hagytam, hogy az érzések eluralkodjanak rajtam még akkor is, ha ez az utolsó.
A végén homlokunkat összeérintve, lecsukott szemmel úsztunk az elmúlt pár pillanatban.
- Szeretlek Sunny.  – szemeim óriásira nyíltak és elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát.
 - Ne nézz rám így. –nevetett és elindult a lejtőn.
- HJA! – kaptam le az egyik cipőm és utána dobtam. Szép dobás volt, épp fejre érkezett.
- Javíthatatlan vagy! – fogta a fejét és a cipőmmel a kezében elindult a lejtőn.
- Add vissza!- ugráltam utána.
- Nem adom! – kiabálta, de azért bevárt. Csak nevetett rám és a magasba tartotta a cipőmet. Hiába ugráltam érte nem értem el.
- Nagyon szeretlek Sunny. – mondta nevetve.
- Én is szeretlek Him Chan!
Lábujjhegyre álltam és újra forró csókban merültünk el. A rózsaszín tornacipő csattanva esett a földre, s talán ugyanolyan boldog volt, mint mi akkor, abban a pillanatban…

- VÉGE-

25. fejezet Nincs több titok

Ahogy odaértem a telephez, Him Chan teljes gázzal fordult ki és elhajtott.
- Noona? Összevesztetek? – jött felém Dae Hyun
- Nem. –ráztam a fejem- Elfáradtam. Hazamegyek.
- Hazaviszlek…
Elköszöntünk a fiúktól, majd Dae Hyun elkérte Young Guk kocsijának a kulcsait és hazavitt. Most először ültem mellette, úgy hogy Ő vezetett, de mégsem tudtam rá figyelni, mert fejemben az elmúlt félóra eseményei peregtek le. Him Chan minden nap felkavar, de holnapután elmegy, és valószínű teljesen elfelejtsük egymást.
- Nagyon csendben vagy.
- Ah… Ne haragudj, csak elbambultam. – nem hallottam, amit mondott, mert a saját kis gondolataim elnyomták a külvilág hangjait.
- Semmi baj. – nevetett, majd hirtelen komoly lett – Hyung elmondta?
- Hogy Amerikába megy Rim-el? Igen, elmondta.
- Akkor azért vagy ilyen letört? - nézett rám egy pillanatra, majd újra az utat nézte.
- Nem. – tagadtam, pedig valójában azért voltam csendes, mert nem tudtam felfogni a körülöttem történő dolgokat. Úgy éreztem, hogy nem tudok többet elviselni, hogy megőrülök. Tudtam, hogy eljön a nap, mikor elvállnak útjaink, csak azt nem sejtettem, hogy ez ennyire nehéz lesz.


Másnap felkeltem és egy üzenet várt rám a telefonomban.
„ Him Chan búcsú bulija ma lesz, mert hajnalban indulnak.”
Pislogtam a Dae Hyun által küldött üzenetre és arra gondoltam, hogy ha elmegy könnyebb lesz.
„Mikor?”
Küldtem neki vissza az üzenetet, amire rögtön választ is kaptam:
„Hat órára érkeznek a többiek a hangárhoz.”
Egy „Ott leszek” üzenet után ledobtam az ágyamra a telefont és elmentem készülődni a munkába. Szerencsére a sok mosolygós ember, akik engem is mindig mosolyra késztetnek, jobb hatással voltak rám, mint gondoltam, így gyorsan elment az idő, de amint egyedül maradtam újra buta gondolataimba temetkeztem és sírni akartam. Úgy éreztem, hogy ez már nem egészséges, hogy nekem már soha nem lesz nyugodt életem…
Amint a házhoz értem, zörögni kezdtem a kulcsommal, de a zárban nem fordult el, mert már nyitva volt. Gondolkodás nélkül berohantam. A lakásom romjain ott ült Mr. Kang és két csatlósa.
- Mit keres itt? Hogy jött be?
- Jöttem szétnézni, de nem találtam semmi érdekeset. Vagyis hazudtam, egy képet találtam, ami igazán megnevetettet. Ez a kislány te vagy ugye?
A képen öt éves voltam, akkor még teljes, szerető családban éltem apámmal és anyámmal.
Az egyetlen emlékem apámról, amit kincsként őriztem gyerekkorom óta. Ha nem lenne, nem tudnék mire emlékezni, csak a rossz dolgokra és nem tudnék anyámnak megbocsájtani.
- Adja vissza! –utasítottam, miközben felé mentem semmi félelem nem volt bennem. Azt hiszem, betelt a pohár.
- Ne kapkodj kislány. – húzta el előlem a képet.
- Adja vissza! – kiabáltam teljes torokból.
- Ohh… Mondtam, hogy elveszek mindent, ami számodra fontos. Tudom, azt hiszed, hogy apád egy jó ember volt, de semmit nem tudsz.
- Ne vegye a szájára az apámat. – vicsorogtam felé.
- Igazán utáltam, tudod?
Elvesztettem a hidegvérem és megindultam felé, az egyik férfi utánam kapott, de csak a pólómat érte, ami csak hasadt és hasadt, míg el nem szakadt. A fűtőtestnek estem, ami több mint tíz centis sebet ejtett a bal felkaromon. A felsőm teljesen elszakadt, kilátszott a melltartóm, de ezzel foglalkoztam most a legkevésbé. Az életem árán is vissza akartam szerezni azt a képet.
- Csak azért utálja az apámat, mert anyám őt választotta maga helyett és ezt nem tudja feldolgozni. Maga egy romlott ember. – mentem felé ismét, de lefogtak. Elém állt és vörös szemekkel lenézett rám. – Egy olyan embert, mint maga, senki nem tudna szeretni. Másokat bántalmaz, és pillanatnyi segítséget nyújt ugyan, de nagyobb kárt csinál vele, mert üldözi az embereket. Ezért nem szerette magát anyám, mert egy bűnöző. – A következő pillanatban már a földön találtam magam és fülemben vízhangzott a csattanás, amit az arcomra kaptam. Egy pillanatra elvesztettem az eszméletem. Teljesen kimerültem és alig tudtam felállni, de erőt vettem magamon, hogy visszaszerezzem az egyetlen dolgot, ami még fontos volt nekem. Annak ellenére, hogy tudtam, kinek szegülök ellen, már nem féltem, küzdöttem magamért, a testvéreimért és az életemért.

HIM CHAN POV:

Azt hittem, hogy Sunny eljön elbúcsúzni, de tévedtem. Már hét óra is elmúlt, de nem jött. Cha Bum is velünk tartott, mondván, hogy nincs jobb dolga és Ő is szeretne bulizni. Szerintem azt hitte valami bárba megyünk és csajozhat, de nagy bánatára nem így lett. Elég nyugtalan voltam, nem értettem, hogy miért, talán túlságosan stresszeltem az utazás miatt…
Dae Hyun telefonja már egy jó ideje csörgött mellettem, kicsit félve, de felvettem, mivel a kijelzőn az állt: „ Sunny Noona”
Először csak szuszogást hallottam.
- Dae Hyun… Segíts… - mondta elfúló hangon, majd csend lett.
- Sunny! – ordítottam, s a gyomrom is összerándult a kétségbeeséstől. – Dae!- ordítottam tovább. – Add ide a kocsi kulcsot. – szemem vörös volt, nem láttam semmit, csak könyörögtem a kulcsokért kétségbeesetten. – Add már ide azt a rohadt kocsi kulcsot!
- Sunny bajban van? – Cha Bum kérdése meglepett, kiült az arcomra, s a válasz is.
- Tudsz valamit? – kérdezte Dae Hyun, felénk szaladva a kulcsokkal.
- Induljunk, a kocsiban elmesélem.
Nem engedtem, hogy Cha Bum vezessen, én ültem a volán elé, nem érdekelt az utánunk kiabáló barátaim sem, csak látni akartam Sunny-t.
- Mit tudsz, amit én nem? – szegtem a kérdést nagybátyámnak az anyósülésen.
- Sok mindent! – mondta nyugodtan, de én egyáltalán nem tudtam nyugodt maradni.
- Mi az, hogy sok mindent? – ütöttem a kormányra.
- Nyugi Him Chan! Te sem tudsz róla Dae Hyun? – nézett hátra, de Ő is csak értetlenül a fejét rázta.
- Miről kellene tudnunk? – kérdezte meg végül.
- Ezek szerint nem akarja, hogy tudjátok.
- Hyung! Ha nem mondod el, megőrülök!
- Azzal a feltétellel, hogy nem mondjátok meg neki és nem mutassátok neki, hogy tudtok róla. Biztos szégyellné magát, ha kiderülne, hogy tudjátok.
- Mond már! – türelmetlenkedtem.
- Megígérem… - mondta Dae Hyun.
- Az anyja rengeteg adóságot hagyott rá, ami nem is lenne baj, mert Sun Hi tisztességesen törleszt, neveli a két testvérét, mindet félredobva. Több adósságból is kimászott már, de egy nagyon veszélyesből szerintem nem tud. Nem tudom a részleteket, csak annyit, hogy egy bűnöző uzsorás követi, zaklatja, és talán bántalmazza is.
Eszembe jutottak az elmúlt időszak eseményei. Mikor a szája be volt dagadva a szupermarketben, a szomszéd Ahjumma meséje, hogy valakivel dulakodott, a lila foltok a kezén és a sok apró jel, ami arra mutatott, hogy bajban van. Hülye voltam… Mérgesen tapostam a gázra és gyorsan előztem meg az előttem lévő autókat.
- Him Chan! Lassíts!
Dae hyun-t is letaglózták a hallottak és az Ő arca is kétségbeesést tükrözött. Hibásnak éreztem magam…
Az autó nyikorogva fékezett a ház előtt. Úgy rohantam, ahogy csak tudtam.
Sunny a szoba közepén ült, a két lába között. A ruhája el volt szakadva, a szemei ki voltak sírva. A keze vérzett és a szája is felrepedt.
- Sunny! – rögtön odarohantam hozzá és lekaptam magamról a kabátomat, hogy eltakarjam hiányos ruházatát.
- Him Chan… Elszakították…
Az ölébe nézett egy összetépett fényképre, miközben potyogtak a könnyei.
- Semmi baj! Nézz rám! Fáj valahol?
Szemei vörösek voltak és rázta a fejét, de a mellkasát simogatta.
- Him Chan? Megölelsz? – kérdezte és én azonnal átkaroltam, és míg zokogott magamhoz szorítottam. Nem érdekelt a hátam mögött álló Dae Hyun és Cha Bum, addig öleltem,mag zokogása nem csendesült. Felemeltem a fejét és letöröltem a könnyeit.
- Mond el, hogy mi történt.
Nem tudott a szemembe nézni, lesütött fejjel annyit mondott:
- Betörtek és mikor hazaértem itt találtam őket. Próbáltam védeni magam.
- Noona! Bántottak?
- Nem látod, hogy vérzik? – förmedtem rá.
- Nem úgy gondoltam… – vakargatta a füle mögött, mikor leesett, hogy mire célzott Dae Hyun.
- Sunny? Hozzád nyúltak? – meresztettem rá a szemem.
- Nem. – rázta a fejét. Valahogy mindenki könnyebb lett egy kicsit, mert mély sóhaj hagyta el mindenki száját.
- Bemegyünk a kórházba. – mondta Dae Hyun.
- Nem akarok, semmi bajom. – állt fel, és ahogy felállt el is ájult. A karjaimba vettem és óvatosan kivittem a kocsiba.
Amint a kórházba értünk, megvizsgálták, a karján lévő seb nyomot fog hagyni valószínűleg, de alig lesz látható. Ellátták a száját is és az enyhe sokkra, nyugtatót kapott, amitől reggelig aludt. Dae Hyun és én a váróterem neon zöld székein ültünk és vártuk, hogy a reggeli vizsgálat után bemehessünk.
- Dae Hyun. Hozd el őt abból a házból. A többiről gondoskodom. Soha nem mond el neki, hogy tudsz a titkáról.
- Mire készülsz Hyung?
- Semmire. Hidd, el nem vagyok ostoba vagy felelőtlen. Nem kell félteni… - mosolyogtam rá
- Azt mondtad, hogy nem szereted Sunny-t, de még mindig ennyire védelmezed. Miért?
- Mert tartozom neki ennyivel.
Felálltam és benyitottam az ajtón, hisz az orvos időközben távozott a szobából.
- Felébredtél? Jól vagy? – töltöttem ki egy pohár vizet a kancsóból, majd felé nyújtottam.
- Köszönöm. Kissé még zavaros minden, de jól vagyok.
Az ajtó mögül ismerős hangokat hallottam. Mintha vitáztak volna.
- Maradj ki ebből Rim!
- Oppa! Engedj el! –kiabálta Rim az ajtót kitárva
- Hagyd Dae Hyun. –mondta végül Sunny.
- Unnie? Tudtam, hogy ravasz vagy, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna… Az ujjad köré csavartad őket.
- Nincs erőm veled vitatkozni, elsősorban azért, mert tekintettel vagyok arra, hogy te vagy Him Chan barátnője…
- Nem szégyelled magad? Oppa jövője is ezen múlik és most el kellett halasztani egy nagyon fontos találkozót.
- Fejezd be Rim. – figyelmeztettem
- De Oppa! – nyafogott
- Azt mondtam, hogy fejezd be. – a hangom egy kissé felemeltem és erős hangsúlyúra is sikerült, mert mérgesen elrohant becsapva maga után az ajtót. A kezemmel megdörzsöltem a homlokom, nem akartam kikelni magamból.
- Menj utána! – mondta Sunny
- Majd megbékül…
- Bár úgy néz ki, mint egy igazi nő, néha még egy igazi előkelő hölgy is elveszíti önmagát, ha megbántja, az, akit szeret, szóval menj utána. Sajnálom, hogy gondot okoztam, nem teszem többet.
- Rim nem ilyen…
- Him Chan, csak menj utána! – mondta kissé ingerülten és bár nem akartam Rim után mentem.

DAE HYUN POV :

Hálát adtam Istennek, hogy Sunny-nak nem történt nagyobb baja és hogy haza is engedték. Elvittem a lakásomra, hogy biztonságban legyen. Annyira mérges voltam magamra, hogy nem tudtam aludni, s hajnalban arra lettem figyelmes, hogy a bejárati ajtó nagy puffanással kattan a helyére.
- Sunny… - rohantam a szobájába, de már nem volt ott. Az utcára érve még láttam, hogy beül egy taxiba. Gyorsan felszaladtam a mobilomért és tárcsáztam, de mindig foglalt volt.
- Hyung. – végre elértem Him Chan-t. – Sunny, elég mérgesen indult el innen, nem értem utol, ha hívna~
- Tudom, hogy hová megy…
- Hová? – lepődtem meg.
- Hozzám… Gyere negyed óra múlva a hangárhoz, beszélnünk kell.
Amint leraktuk a telefont, elkészültem és kocsiba ülve elindultam a hangárhoz. Késtem, s akkor már Sunny bőrönddel a kezében ott állt Him Channal szemben és csak nézték egymást, tartva a szemkontaktust. Nem értettem mi folyik körülöttünk…

24. fejezet A születésnapom

A zuhany alatt próbáltam kitisztítani a gondolataimat, bár a forró víz, így sem segített. Him Chan összezavart.
Miért dobogott olyan hevesen a szíve?
Néha úgy érzem, hogy dühös vagyok rá és nem bírok vele egy levegőt szívni, de mikor nincs velem, akkor szeretném látni. A saját érzéseimmel nem voltam tisztába. Majd megőrültem a gondolataimtól.
Az ágyamra dőltem és a párnámba temettem az arcom, nem tudtam aludni. A telefonom üzenetet jelzett, amire felkaptam a fejem.
„Alszol? Én nem tudok aludni… Folyton a mai napra gondolok.”
Dae Hyun volt az én menedékem, ha elegem volt mindenből, rá mindig számíthattam. Elgondolkodtam, hogy mennyire fontos lett Ő az életemben, de újabb üzenetet kaptam.
„Már biztos alszol… Holnap várlak négy órakor a hangárban. Kérlek, gyere el.”
Mély lélegzetet vettem és pötyögni kezdtem.
„ Ne legyen semmi miatt bűntudatod. Aludj jól. Holnap találkozunk. Jó éjt.”
A küldés gomb megnyomása után újabb sóhaj hagyta el a számat és hasamról a hátamra fordultam. Már elmúlt éjfél, de még mindig nem aludtam. Hiányoztak a testvéreim. Picit pityeregve, de elaludtam pár órára. Hajnali négy óra után a nap már kezd feljönni és úgy döntöttem, hogy még a szürkületben megmozogtatom a testem. Fülhallgatómat a fülembe helyeztem és elindultam futni a köreimet.  Elszomorított a gondolat, hogy ma, a születésnapomon egyedül kell lennem, a testvéreim nélkül. Ismét azzal próbálkoztam, hogy a fejemben lévő káoszt eloszlassam a futással, de legalább már a hetedik körömet futottam, mikor úgy döntöttem haza veszem az irányt, mert eléggé elfáradtam. Már majdnem az utcában jártam, mikor két idegen férfi elém állt.
- Mit akarnak? – szegtem nekik rögtön a kérdést és tettem hátra két lépést a fülhallgatómat szorongatva.
- Song Sun Hi! – érkezett a hátam mögül a hang, ösztönösen megfordultam, de a két férfi lefogott a karomnál fogva.
- Rég találkoztunk… Hol van az anyád?
- Nem tudom!
- Ugyan! Információim szerint tegnap találkoztatok. Több elintézetlen dolgom van vele. Légy olyan kedves és mond el hol találom.
- Már mondtam, hogy nem tudom, hogy hol van. - a két férfi egyre erősebben mart a húsomba, ami rettenetesen fájt, de jelét nem mutattam.
- Elfogy a türelmem kislány. Mikor fogod fel, hogy bajban vagy?
- Már küldtem önnek pénzt.
- Az édes kevés, ahhoz, amivel tartozol.
- Nem tudok többet fizetni.
- Akkor talán forgassam fel a házad, hátha találok valami értékeset számomra.
A szavak hallatán a gyomrom görcsbe rándult, kezdtem félni, hogy tényleg bajom esik, de azután a testvéreimre gondoltam és minden bátorságomat összeszedtem.
- Kérj segítséget a gazdag barátodtól.
- Őt hagyja ki ebből, neki ehhez semmi köze.
- Ohh szóval nem is tud a te piszkos ügyeidről. Vajon, ha tudná, akkor megmentene?
- Bizton állíthatom, hogy nem, hisz nincs velem semmilyen kapcsolatba a munkán kívül.
- Ahhh szóval már olyannal is foglalkozol?  Hasonlítasz anyádra…
Utáltam, ha utcalánynak tituláltak, így felment bennem a pumpa.
- Nem hagyom, hogy mocskos embernek tituláljon. Én pusztán megörököltem olyan dolgokat, amiket nem rajtam kellene behajtania.
- Behajtom én az anyádon is, de olyan cseles, hogy sehol nem találom meg.
- Talán ennyire hiányzik az egyoldalú szerelme, Mr. Kang?
A férfi szeme vörös lett és fogait csikorgatni kezdte a méregtől. Beletépett a hajamba és közelebb húzott magához.
- Rosszul teszed, ha ellenkezel, és ha ekkora szád van.
- Nem félek magától.
- Pedig jobban tennéd. Egyelőre nem érdekel senki, csak, hogy megtérüljön a pénzem és eljön a nap, mikor elveszem, azt, ami nekem jár.
A fejével biccentett két csatlósának, akik a földre löktek.
Hálát adtam az égnek, hogy a testvéreim nincsenek a városban, különben ők is nagy bajban lennének. A földön ültem és úgy sírtam, akár egy gyerek hosszú perceken keresztül, de végül megtöröltem az arcom és felálltam. Újra, ahogy mindig is szoktam. Támogatásra volt szükségem, ezért felhívtam a nagyit. Egy rövid beszélgetés után közöltem:
- Találkoztam anyával…
- Mit mondott?
- Semmit, elsétált mellettem. Nagyi, nem tudom hazahozni a testvéreim. Gondjukat viselnéd még egy kicsit?
- Sunny, baj van?
- Nincs miért aggódnod, mindent kézben tartok. –hazudtam miközben a felkaromat szorongattam, amit gyötört a fájdalom.
- Egy szép kávézóban dolgozom, jól megfizetnek, a főnököm Dae Hyun és már csak két adósság van a nyakamon, a többitől sikerült megszabadulnom, így nem veszik el a házunkat. A többi is rendeződni fog ígérem, és akkor nem kell annyit dolgoznod a testvéreimre.
- A testvéreid, az unokáim és ez nem munka nekem Sunny. Én csak azt szeretném, ha boldogan élnél és megszabadulnál minden gondodtól. Ne aggódj a gyerekek miatt, csak éld az életed, én imádkozom a boldogságodért. Boldog huszonötödik születésnapot kicsim.
A könnyeim akarva akaratlanul potyogni kezdtek és keserves sírásba kezdtem, amint letettem a telefont. 
Csak a zene volt képes arra, hogy a gondolataimat a háttérbe szorítsa, és tiszta fejjel lássak hozzá a ház körüli teendőmhez. Az idő annyira repült, hogy elfelejtettem négy órára a hangárba menni, de mikor odaértem a lámpák világítottak és az ajtó nyitva volt.
- Miért hagyják nyitva az ajtót?
Leültem a kanapéra és mellkasomhoz húztam a térdem.
- Vajon már hazament? – döntöttem a kanapéra a fejem és elnyomott az álom.

DAE HYUN POV:

Sunny késett… Egy kis meglepetéssel készültünk neki, de elfelejtettem festéket venni, így gyorsan elszaladtam értük. Mikor visszaértem a kanapén aludt.
Felé álltam és néztem az arcát, nem tudtam, hogy valójában ki Ő és mit tett velem, csak ha láttam valahol a boldogság alatt fájt a lelkem. A válaszokat is tudtam a kérdéseimre, csak nehezen fogadtam el, vagy talán nem is akartam.
Nagyot sóhajtva leültem mellé és a karommal takartam el a szemeim.
- Kukucs! – hajolt oda hozzám Sunny. Meglepődtem, mert nem számítottam rá.
- Ah… felébredtél?
- Ühüm. – bólintott alsó ajkát beszívva. – Valami baj van? – összehúzta a szemöldökét és várta a választ.
- Nincs, csak mostanában generálom magamnak a gondokat.
- Beszéljünk róla?
- Nem. Minden oké. – mosolyogtam rá és felálltam mellőle, a fiúk épp akkor robbantották ki a vasajtót.
- Chukkae Sun Hi!  - ordította Young Guk és már dübörgött is a zene. A fiúkkal a táncparkettre mentünk és előadtuk egy táncot.  Sunny minden egyes reakcióját néztem, láthatóan tetszett neki a műsorunk. Mikor vége lett a táncnak a kanapéhoz szaladtam és felvettem a mögé elrejtett csokor virágot.
- Boldog születésnapot Noona! – nyújtottam felé.
-Dae… - láthatóan meghatódott és zavarban volt. – Ez a te ötleted volt?
- Busan-ban nem tudtalak rendesen felköszönteni és úgy gondoltam ennyi a minimum. Hoztam tortát is.
- Köszönöm. – hirtelen a nyakam köré fonta a karjait, nem kis meglepetést okozva ezzel. Azt hiszem kiült az arcomra a pír, hisz Zelo nagyot lökött a hátamon.
Omo! Noona, de király gyűrűd van!  Nagyon szép! – lelkesedett Zelo az ékszert látva.
- Köszönöm. Születésnapi ajándék volt.  –Zelo rám nézett és vigyorogva húzogatta a szemöldökét.
- Mi van? Nem tőlem kapta…
- Ezt valaki mástól kaptam.
Him Chan hyung teljesen fel volt pörögve és még akkor is táncolt, mikor mi már rég a tortát vágtuk fel. Távolságtartónak tűnt.
- Gyere már enni! – löktem előre és megakadt a szemem a nyakában lógó nyakláncon.
A láncon lógó gyűrű pont olyan volt, mint ami Sunny kezén volt. Akkor rájöttem kitől is kapta azt.
- Beszélhetnénk kint? – kérdeztem meg tőle, amire csak furcsán bólintott.
- Miről szeretnél beszélni? – állt velem szemben.
- Hyung… Csak egy kérdést szeretnék feltenni, de ezt elég nehéz.
- Mi van veled? – lökött meg nevetve.
- Him Chan… Te szereted Sunny-t? – arca nagyon komoly lett és lenézett a földre, majd vissza rám.
- Nem, nem szeretem.
- Akkor miért vettél neki gyűrűt?
- Az csak egy vacak ajándék. –legyintett.
- Akkor másképp kérdezem. Miért vettél neki gyűrűt és miért viseled a nyakadban a párját?
Rögtön a lánchoz kapott és betette a pólója alá. Az arcán sok érzelem suhant át, bár tagadta, de tudtam, hogy nem ez a teljes igazság.
- Tetszik neked Dae?
- Igen. – válaszoltam rögtön.
- Akkor vigyázz rá. Nem akartam elmondani, de 2 nap múlva Amerikába megyek Rim-el és ott is maradok egy ideig. El fogom Sunny-nak mondani.
Nem szóltam semmit, mert nem tudtam mit mondani, így csak visszamentünk a többiekhez, akik már a lufikba töltötték a festéket, amit vidáman a falnak csaptunk, kidekorálva ezzel a hangár egyik oldalát.

SUN HI POV:

A születésnapom sokkal vidámabban telt, mint gondoltam. A tánc, amit csak nekem adtak elő, fantasztikus volt és energikus. A lufi dobálást is élveztem, míg Jong Up véletlenül neki nem esett a fájós karomnak.
- Sajnálom. Jól vagy? – aggódott.
- Semmi bajom. – levettem a védő ruhát magamról és kimentem a hangár elé, mert igazából eléggé fájt a karom. Ahogy felhúztam a pólóm a felkarom kezdett sötétlila színben pompázni. Túlságosan erősen fogták reggel és zúzódott.
- Mi történt a kezeddel? –ragadta meg Him Chan. Annyira elgondolkodtam a reggel történteken, hogy észre sem vettem, hogy utánam jött.
- Nekimentem az ajtónak. –húztam rá a fekete anyagot óvatosan, hogy nehogy azt higgye, rejtegetek valamit.
- Annyira ügyetlen vagy.
- Tudom. –nevettem.
- Sétálunk egyet? – ajánlotta fel, amire csak bólintottam. Hosszú percekig csak tettük az egyik lábunkat a másik után, miközben a cipőnk orrát bámultuk.
- Mondani akarsz valamit?
- Eh? – kapta fel a fejét. - Honnan tudod?
- Furcsa vagy… - mosolyogtam, de féltem attól, hogy mit akar mondani.
- Igazság szerint nem ma akartam elmondani, de nem biztos, hogy lesz rá alkalmam még.
Egyre rosszabbul hangzott az egész, de már tudni akartam, hogy mi az a fontos dolog, amit mondani akar. Csak fontos lehetett, ha elhívott sétálni is.
- Mond csak!
- Nos, nem kertelek, két nap múlva elutazom külföldre.
- Ohh… - valahogy sejtettem, hogy nincs vége a dolognak.
- Nem jövök vissza egy ideig.
- Értem.
Nem tudtam értelmes mondatot alkotni, csak lezajlott bennem a sok közös emlék, amit együtt éltünk át és próbáltam elfogadni, hogy itt tényleg vége a kapcsolatunknak.
Hangosan elnevettem magam egy emlékkép miatt.
- Olyan jókat mulattunk együtt. Emlékszel mikor legurult a dinnye? Nagyon mókás volt.
- Ah… igen. – nevetett – Nagyon mérges voltam.
- Tudom. – nevettem tovább és az újabb képkockákon kezdtem el vihogni.
- Mikor lerobbantunk Busan-ban, az sem volt semmi…
- Akkor is mérges voltam…  - nevetett.
- Mert örökké csak morogsz. – nyúltam fel az orrához és picit megnyomtam a mutató ujjammal. –Ráncos leszel…
Fél szemmel megláttam, hogy követnek, jól tudtam, hogy megfigyelnek és, hogy kikkel állunk szemben. Mikor már túl közel értek megragadtam Him Chan kezét és futni kezdtem.
- Hej! Miért futunk?
- Követnek. Okoztam nekik pár kellemetlen percet, ezért biztos bosszút akarnak állni.
- Aigoo! Mibe keveredtél már megint?
- Csak fuss! – lihegtem és addig vonszoltam magam után Him Chan-t míg le nem ráztuk őket.
- Huhh… - fújtam ki egy adag levegőt. – Már nem követnek.
- Utálok futni. –fogta az oldalát. – Mibe keveredtél?
- Nem nagy ügy! Pár középiskolás kikezdett velem a buszmegállóba és nem hagytam magam.
- Sunny! Ezek nem középiskolásnak tűntek… - mutatott abba az irányba, amerről érkeztünk.
- Nem? Akkor vajon kik voltak ezek? – annyira-nehezemre esett eljátszani a szende, ártatlan lányt, holott nyakig benne voltam a bajban, de nem akartam, hogy Ő is benne legyen így inkább elfutottam.
- Szerintem eltévedtünk. –tereltem el a szót.
Tíz perc keresés után találtuk csak meg a helyes utat. Messzire elszaladtunk a hangártól.
- Elfáradtam.
Leültem egy kőtömbre az út szélén és kezdtem felfogni, hogy mit is mondott Him Chan alig fél órával ezelőtt.
- Amerikába mész? – annyira fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy hová megy, így megkérdeztem. Egyetlen egy dolog érdekelt és mikor bólintott, akkor, az nagyon fájt.
- Akkor Rim-el tartasz… - bólogattam keserűen – Örülök neki, hogy még a születésnapomon itt voltál. Igazán jól éreztem magam. Egy nagyon szép emlék lesz.
Amikor felálltam mosolyogtam, de mikor elhaladtam mellette a szívem mintha mázsás teherrel lett volna megpakolva. Miért érzem magam ilyen rosszul? Miért akarok sírni? Túlságosan élveztem az együtt eltöltött időt és tudatosult bennem, hogy vége.
- Sunny! – kiáltott utánam, s amint megfordultam a tenyere már lazán a fülem mögé simult és ajkai az enyémmel olvadtak eggyé. A mellkasomba beszorult a levegő és a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Soha nem érzett érzéseket csalogatott elő belőlem. Nem ellenkeztem, bár nem ez volt az első csókunk, de ez túlontúl szenvedélyes volt a korábbiakhoz képest és önző módon azt kívántam bárcsak soha ne érne véget, de nem így lett. Forró leheletét éreztem az arcomon, ahogy homloka az enyémhez simul, még mindig az arcomat tartva.
- Sajnálom. Muszáj volt elbúcsúznom.
Elengedett és gyors léptekkel elindult a lejtőn a hangár irányába, én meg csak álltam ott kavargó érzéseimmel a semmibe meredve.
- Miért így kellett elbúcsúznod? Így csak jobban fáj…

23. fejezet Egy iszonyatosan rossz nap

Sun Hi pov:

Him Chan-nak, csak addig állt szándékában kedvesnek lenni velem, míg haszna származott belőlem. Visszaváltozott, azzá a bunkó gazdag fiúvá, mint aki az elején volt. Olyan mérgesen vágtattam haza a beszólásai után, hogy fejembe vettem,megmutatom neki, hogy én is nő vagyok. Utáltam, hogy leszólta a ruháimat, mert nem viselek olyan márkás dolgokat, mint Ő. Keserű szájízzel belenyúltam a pénztárcámba és egy olyan ruhát vettem, ami több volt, mint szexi. A bőr, feszülős nadrágot egy fekete toppal egészítettem ki és a nadrághoz illő bőrkabáttal tettem teljessé öltözékem az esti bulira. A hajam-kiegyenesítettem és erős sminket tettem fel.
A helyet valamilyen szinten már ismertem, hisz egyszer már voltam ott Him Chan-ért, mikor sofőrt hívott.
- Ide vigyen, kérem. –adtam át a taxi sofőrnek a cetlit, amire Dae Hyun felírta nekem a címet.
A város már sötétbe borult, a forgalmas szöuli utcák ezer színben pompáztak a digitális kivetítők és a kirakatok fényei miatt. Minden utcában szórakozni vágyó fiatalok, de egyik sem volt hasonló hozzám. Gangnam negyed közepén a fiatalok körül lehetett látni egy bizonyos felhőt. Ők abba a bizonyos fehér rétegbe tartoztak és én voltam a fekete pont közöttük. Volt alkalmam megcsodálni az út menti kirakatok mellett sétáló párokat, családokat. Szerettem volna én is ott sétálni, vidáman, gondtalanul. Már majdnem elfogott egy kellemetlen érzés, mikor a lámpa átváltott és elindultunk.



DAE HYUN POV:

Szerettem volna Sunny-ért menni, de nem akarta, így csak elkérte a címet. Tudtam, hogy a nagy tömegben nem fog minket megtalálni, ezért azt javasoltam a srácoknak, hogy várjuk meg kint. Persze, míg a fiúk hülyültek mellettem, én pásztáztam a teret, hátha meglátom valahol.
- Az ott Sun Hi? – lökött meg Yong Guk.
Mondhatni lesokkolt a látvány, ahogy felém közeledett. Csak a számat tátottam, s persze Yong Guk ki is röhögött.
- Csukd be a szád. Jó? – fogta meg az állam. – Tudom, hogy tetszik neked, de ehhez Him Chan-nak is lesz néhány szava. – súgta.
- Ne szívass Hyung. –löktem el.
- Jól van! Én csak nem akarok kakasviadalt. – tette fel a kezét védekezően.
- Nem lesz! – nyugtattam meg és szemem Him Chan hyung-ra tévedt, aki szintén Sunny-t nézte, annak ellenére, hogy Rim mellette állt.
- Sziasztok! Bocsi a késésért. Dugóba kerültem. – állt meg előttem mosolyogva.
- Nagyon csinos vagy! –jött ki belőlem óriási mosollyal az arcomon.
- Köszönöm. –haját a füle mögé tűrte és elpirulva sütötte le a tekintetét. A társaság többi tagja csak vigyorgott, kivéve Him Chan-t és Rim-et.
- Sun Hi vagyok! Még nem volt alkalmam bemutatkozni. –nyújtott kezet, de Rim csak lenézően belekarolt Him Chan-ba és sarkon fordultak.
- Ha nem, hát nem… - húzta vissza a kezét. – Mehetünk mi is? –nézett rám mosolyogva. Megragadtam a kezét és elindultunk szórakozni.
Nem a szokásos helyre mentünk. Inkább egy olyan helyet választottunk, ahol közel volt a bárpult is és a táncparkett. Kellően hangos a zene, de még lehetett kiabálás nélkül beszélgetni.
Kicsit feszültnek éreztem a társaságot, de úgy gondoltam, hogy egy kis ital majd old a helyzeten.
- Mit hozhatok neked Sunny? – támaszkodtam az asztalra két kézzel. Ahogy elgondolkodva felnézett rám, egy hihetetlen érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy hülye vagyok, de a szívem gyorsabban dobogott egy pillanatra.
- Rád bízom. –mondta végül. - Valami ütőset.
- Jó lesz neki a lightos is. – mondta Him Chan, aki már az italát szorongatta a kezében.
- Eldönthetném én? – kérdezte Sunny mérgesen.
- Jó, inkább hozok azt, amit én iszok. – hagytam ott őket és a pulthoz mentünk Young Jae-vel.
Talán látszott az arcomon, hogy picit mérges lettem, mert legjobb barátom megjegyezte:
- Látom, hogy zavar a helyzet… - paskolta meg a vállam barátian. Nem válaszoltam semmit, csak nagyot sóhajtva leszegtem a fejem.

SUN HI POV: Csak tudnám, hogy miért lettem ilyen dühös Him Chan-ra? Lehet a beszólása idegesített, vagy a mellette páváskodó Rim, aki a szemembe nézve kijelentette: „Ha velem van, nem kell hazamennie.”

Dae Hyun, Zelo és Jong Up táncolni mentek, s bár engem is hívni akartak, még nem ittam eleget ahhoz, hogy táncoljak. Persze négy vagy öt martini után már én is merészebb lettem, de még mindig nem csatlakoztam a trióhoz. A sors úgy hozta, hogy egyedül maradtunk Rim-el az asztalnál, persze kihasználta a lehetőséget, hogy beszéljen velem.
- Nem keveredek olyan emberekkel, mint amilyen te vagy. – fintorgott rám.
- Senki nem kért meg rá… - válaszoltam fanyarul.
- Him Chan sem fog a pornéppel keveredni. Ő ugyanis engem szeret.
- Ha-ha! –nevettem fel. –Pornép? Ajánlom, hogy óvakodj a pornéptől, ha kinyitod a szád. Az, hogy téged szeret, nem olyan biztos…
- Azt hitted beléd szeretett? Ne nevetess! Soha nem szeretne egy olyan közönséges embert, mint amilyen te vagy. Mivel újra együtt vagyunk, bizton állíthatom, hogy még nem felejtett engem el.
- Ahhh szóval ágyba vitt és azt hiszed, hogy ez azt jelenti, hogy szeret? Nagyon naiv vagy, ha azt gondolod, hogy egy férfi csak akkor fekszik le valakivel, ha szereti.
- Ohh… Ki akar oktatni egy senki. –nevetett fel.

- Semmit nem tudsz rólam, mégis olyan magabiztos vagy. Csak egy tanácsot adok neked, semmi többet. Tartsd magad távol tőlem és jó barátok leszünk.

Lehajtottam a hatodik pohár italomat is és picit ingatagul, de beálltam táncolni. Yong Guk és Him Chan akkor már Rim mellett foglaltak helyet. Miközben táncoltam összeakadt a tekintetem ex álbarátommal. Tüzesebbre vettem a táncot a fiúk között, de egy idő után elkeveredtünk egymástól. Nem voltam sokáig egyedül, hisz egy jóképű idegen csatlakozott hozzám. Szándékosan odasimultam hozzá, csak, hogy az engem néző Him Chan-t bosszantsam. A táncunk provokatíbbra sikerült, mint terveztem és az idegen egyre többet engedett meg magának. Próbáltam lefeszíteni magamról a kezét, de csak nagy erőfeszítések árán sikerült. Elszáguldottam Him Chan mellett a mosdóba.
- Huhh… ez meleg volt. Milyen erőszakos férfi.
Rátámaszkodtam a mosdókagylóra és megengedtem a vizet. A tükörbe néztem magam és buta gondolatok jártak a fejemben. Nem értettem magam, miért kezdtem ki azzal a fiúval és, hogy miért akartam, azt, hogy Him Chan mérges legyen. Rim is bosszantott, valószínűleg jobban, mint gondoltam.
- Fejezd be Song Sun Hi! Semmivel nem vagy kevesebb, mint Ő. – megmostam a kezem és megigazítottam a hajam, így indultam vissza üdén, frissen a társasághoz, vagyis csak szerettem volna. Az idegen fiú a mosdó mellett várt rám a falnak támaszkodva. Próbáltam tudomást sem venni róla, de a kezem után kapott és a falnak nyomott. A közelben senki nem volt a hosszú folyosón, pedig imádkoztam, hogy jöjjön arra valaki. A vállamról letolta a bőrdzsekimet és simogatni kezdett.
- Mi a baj? – lehelte az arcomba, lehelete tömény alkoholról árulkodott, akárhogy próbáltam elfordítani a fejem, nem tudtam.
- Hagyd abba! – utasítottam.
- Az előbb nagyon kihívó voltál. Csúnya dolog elcsavarni egy fiú fejét, aztán faképnél hagyni. Az enyém leszel…
- Azt te csak szeretnéd! – néztem vele farkasszemet és próbáltam kiszabadulni, de nem eresztett.
- Ne nézz rám ilyen csúnyán cica. – a nyakamba csókolt és pánikba estem, a torkomon egy hang sem jött ki, hisz próbáltam vadul kalapáló szívemet visszanyelni.
„Him Chan! Segíts!”
Kiabálni szerettem volna, de csak sírni tudtam.
- Te is szeretnél igaz?
- Szerintem Ő engem szeretne… - érkezett az ismerős hang, mire felcsillant bennem a remény, hogy megmenekültem.
- Vedd le rólam a kezed! – nézett a vállára.
- Csak, ha te is leveszed a tied a lányról.
- Talán hozzád tartozik?
Him Chan rám nézett, majd vissza a férfira.
- Igen, hozzám. Az idegen rám nézett és elköszönés képen azt súgta: „szerencséd volt”
Össze akartam rogyni a földre, de tartottam magam.
- Mi történt? – érkezett meg Dae Hyun. – Sunny! Jól vagy? – fogta meg aggódva a vállaim.
- Haza akarok menni! – néztem a szemeibe.
- Gyere, elkísérlek!
- Nem, inkább haza megyek egyedül.
- Legalább a taxiig hagy kísérjelek el.
Elindultam Dae Hyunnal és végül utánunk jött Him Chan is, de taxit nem tudtunk fogni.
- Sunny! Beszélhetnénk?
Him Chan nem tágított, mikor elindultam gyalog, akkor is utánam jött.
- Megállnál? – kapta el a kezem.
- Nem! Békén hagynál végre? Miért kell az életemet felkavarni?
- Felkavarod te a nélkül is! Hagylak, de jó lenne, ha legközelebb nem kezdenél ki olyan férfiakkal, akiktől nem akarsz semmit.
Tudtam, hogy igaza van, mégsem akartam elfogadni, csak kirántottam a kezem az övéből és rohantam tovább. Szemeim elkerekedtek és megtorpantam. A sors furcsa fintora, hogy a velem szemben álló nő az anyám volt. A szívem nehezebb lett, hisz régen találkoztam vele, de miatta sok nehézségeken mentem keresztül. Azt hittem, hogy valahol lepukkant körülmények között él, a világtól elszigetelve, de hogy épp Gangnam közepén futok össze vele, álmomban sem gondoltam volna. Csak néztük egymást pár pillanatig, majd lesütötte a fejét és egyszerűen elsétált mellettem. Egy szó nélkül otthagyott volna.
- Anya! Rég láttalak… Látom, jól megy sorod…
- Üdvözlöm! – hajolt meg Him Chan és Dae Hyun, aki időközben odaért hozzánk. Anyám végignézett a barátaimon.
- Látom, neked is…
Nem mondott mást, csak elsétált mellettünk.
- Ennyi? Ennyit vagy nekem képes mondani annyi év után? – ordítottam utána a könnyeimmel küszködve, majd megfordultam én is és addig futottam, amíg bírtam. Már az utcában jártam, mikor csörgött a telefon. Dae Hyun volt az.
- Hol vagy? Jól vagy? Épségben hazaértél? Annyira aggódom érted. Nem értelek utol. –hangjában hallottam, hogy aggódik értem és, hogy kétségbeesett.
- Itthon vagyok Dae Hyun. Hazaértem és semmi bajom. Köszönöm, hogy aggódsz értem.
A vonal végén csend lett. Tudtam, hogy még ott van, de nem szólt semmit.
- Valami baj van Dae? Miért nem szólsz semmit?
- Mérges vagyok.
- Rám? Tudom, hogy hülyeséget csináltam.
- Mérgesnek kellene rád lennem, de nem tudok az lenni, inkább csak magamra, hogy nem figyeltem oda rád rendesen.
- Dae Hyun! Nagylány vagyok, ne félts engem. Semmi bajom nincs.
- Nem fogsz sírni ugye?
- Nem. – mosolyodtam el.
- Noona… Holnap, bár szabadnapos leszel, de találkozhatnánk?
- Holnap beszélünk! Jó éjt.

Hangja elkeseredett volt és letört. Nagyon elfuseráltam mindenki szórakozását és ez nagyon bántott. Letettem a telefont és összekuporogtam az utca közepén.
- Sunny! - rögtön felkaptam a fejem Him Chan hangjára.
- Te mit keresel itt?
- Mondtam, hogy beszélnünk kell…
- Menj vissza a többiekhez. – odaértem az ajtómhoz és a kulcsaimmal csörögni kezdtem a zárban. Be akartam Him Chan előtt zárni az ajtót, de tenyerével visszatartotta azt.
- Beszéljünk.
- Mondtam, hogy nincs hozzá hangulatom.
- Mégis miért flörtöltél azzal a sráccal? Talán engem akartál bosszantani?
- Nem. Ennyire ne érezd magad mindig a középpontban. – hazudtam.
Lassan kinyitotta az ajtót és tartva a szemkontaktust betolt az ajtón majd a falnak szorított, ahogy a bárban a férfi tette. Az arca túl közel került az enyémhez, miközben csillogó szemeibe bámultam. Zavaromban elfordítottam a fejem.
- Miért csinálod ezt?
- Miért kezdesz ki olyan férfiakkal, akiktől nem tudod megvédeni magad?
- Meg tudom védeni magam!
- Hisz most is remegsz Sunny…
Ha tudta volna, hogy a szívem remegtette meg az egész testemet a közelségétől, soha többé nem tudtam volna a szemébe nézni.
- Miért csinálod ezt? – ahogy a mellkasánál fogva próbáltam ellökni magamtól, éreztem, hogy az Ő szíve is pont olyan hevesen ver, mint az enyém. Visszarántottam a kezem a mellkasomhoz.
- Hagyd abba! – léptem fel határozottan és egyenesen a szemébe néztem. A szemei melegséggel voltak teli és mintha sóvárgást láttam volna felfedezni bennük. Dús ajkaira tévedt a tekintetem és a lélegzetemet visszatartva emeltem vissza az arcára.
- Miért mondtad azt, hogy hozzád tartozom? – suttogtam.
- Hogy megvédjelek.
- Ne tedd többször. – toltam el magamtól és kibújtam a karjai alatt. Az arcom égett és az érzés, ami hatalmába kerített nem akart szűnni. Összezavarodtam.
- Akkor ne csinálj olyat, ami nem vall rád. Ne tedd a szépet más pasiknak.
- Őszintén Him Chan… Miért foglalkozol egy olyan lánnyal, mint én?
- Meg se hallod, amit mondok, vagy nem is akarod megérteni, hogy mire célzok.
- Csak azt kérdeztem, miért foglalkozol a pornéppel?
- Mi ez a hülyeség? Hagyjuk inkább! – mondta indulatosan, majd a telefonjához kapott. –Húsz perc múlva érted megyek Rim, addig bírd ki. – le is rakta a telefont én pedig hátat fordítva közöltem vele:
- Menj vissza a barátnődhöz Channie.
- Rendben! Úgy sem tudok ma veled normálisan beszélni…
Nem fordultam meg, csak vártam, amíg elmegy, hogy ki tudjam magam sírni.

22. fejezet Új munka

Sun Hi pov:

A fejemben méhecskék százai zümmögtek, kényelmetlenül éreztem magam, annak ellenére, hogy puha párnák között feküdtem. A szemem égett, ahogy kinyitottam. Fél szemmel körbenéztem, de a hely teljesen ismeretlen volt.
- Hol vagyok? – pattantam ki az ágyból, de rosszul tettem, mert megszédültem. –A szoba halványszürke színeit megtörte a feketével festett nonfiguratív minta a falon. A cseresznye bútorok eleganciát kölcsönöztek a szobának. Egy baseball ütőt láttam meg a sarokban. Rögtön odarohantam érte és felkaptam. Óvatos léptekkel felfedezőútra indultam az ajtó felé. A szívem a torkomban dobogott. Féltem, mert nem tudtam, hogy hol vagyok.
- Elraboltak… Kiütöttem magam és nem tudtam magam megvédeni. Biztos így volt… - dőltem kétségbeesetten a falnak és próbáltam lehiggadni. – Sunny! Te baboya! –ütöttem fejbe magam kétségbeesésemben. Erőt vettem magamon és mindkét kezemmel görcsösen tartottam az ütőt, miközben kitettem a lábam az ajtón.
- Felébredtél?
A hang a hátam mögül érkezett és túl váratlanul ahhoz, hogy ne lendítsem meg az ütőt sarkon fordulva. Szerencsére Dae Hyun elkapta a kezem, mielőtt bármi hülyeséget csináltam volna.
- Huhh… majdnem meghaltam…
- Dae Hyun? – kerekedett el a szemem.
- Add ide azt szépen Noona! – vette ki óvatosan a kezemből a méretes fadarabot.
- Ne haragudj! Megijedtem, mert idegen helyen ébredtem. Azt hittem elraboltak.
- El is raboltak, de mentségemre legyen, hogy jó fiú vagyok.
- Mégis hogy kerültem ide? Miért nem emlékszem rá?
Nagyot sóhajtott és a falnak támasztotta az ütőt.
- Elég nehéz volt ide felcipelnem… Sportolsz te eleget? – akár csak a barátját hallottam volna…
- Apropó, mi van Him Channal?
- Rim hazavitte. – indult meg egy másik helység felé, amiről kiderült, hogy a konyha, ugyanis követtem. – Kész a reggeli. Gyere, egyél. – ült le az asztalhoz.
- Hogy vitte haza? Engem kinyírnak! - Dae Hyun csak kicsit félrebillentette a fejét, majd beleharapott a lekváros pirítósba. – Lenne még kérdésem, mint például, hogy vettem fel ezt a melegítőt? Miért nem emlékszem erre sem?
Csak vigyorgott az orra alatt.
- Most mit vigyorogsz? – ültem le immár én is az asztalhoz és azon kezdtem el agyalni, hogy mégis mit tettem tegnap este önkívületi állapotomban. – Válaszolsz a kérdésemre, vagy csak tömöd a fejed? – kérdésemre majdnem félrenyelte a kenyerét, majd óriásit nyelt és csak azután szólalt meg.
- Néha annyira meg tudsz lepni…
- Tudom, néha bunkó vagyok.
- Én ilyet nem mondtam. – rázta a fejét.
- De gondoltad! – hajoltam rá kissé az asztalra.
- Én ettől udvariasabb vagyok. –harapott egy újabb falatot a reggelijébe.
- Nem lépnénk túl ezen? – dőltem vissza a székem háttámlájára. – Válaszolsz?
Sóhajtott egyet, s csak ezután kaptam választ a kérdésemre.
- Rim hazavitte taxival Him Chan-t, a saját lakására.
-Ohh… - a szemem elkerekedett és furcsa érzés száguldott végig rajtam. Magam sem értettem, hogy miért törnek rám ezek az új érzések, hisz ami köztünk történt, mind színészkedés volt, bár néha úgy éreztem talán igaz is lehetett volna.
- Féltékeny vagy?
- Én? Miért lennék féltékeny? – letöröltem az arcomról minden olyan jelet, ami arra adott volna okot, hogy így érzek.
- Csak úgy tűnt… - rántotta meg a jobb vállát.
- Semmi közöm nincs hozzá, ami volt, az tegnap este végleg lezárult.
- Remek! Akkor most már elhívhatlak valahová.
Meglepő volt a kijelentése, ami kissé úgy tűnt, hogy kérdés is volt egyben. Randira hívott volna? Nem tudtam válaszolni, csak beleharaptam zavaromban az előttem lévő kétszersültbe.
- Ami a melegítőt illeti, elég merész vagy, ha iszol… - kacéran végigsandított rajtam a pohara mögül, azzal az ördögi mosollyal az arcán.
- Hjiii- kereszteztem magam előtt a kezeimet. – Mit tettem? –ugrottam talpra.
- Először is felcipeltelek a hátamon, közben te nem hagytál békén, mert végig simogattad az arcom és azt hajtogattad, milyen jóképű vagyok és hogy milyen szép a szám.
A helyszínen elsüllyedtem zavaromban, amit kezeimmel próbáltam leplezni az arcom előtt.
- Aztán nem foglalkozva azzal, hogy ott vagyok, elkezdtél átöltözni.
- Mi? Mi? Mi? –dadogtam nagyokat pislogva.
- Ahh Sunny! Annyira vicces az arcod ilyenkor. –nevetett.
- Szórakozol? Tudod, hogy kivel szórakozz! – koppintottam a fejére, mire fájón jajgatott egyet és simogatni kezdte. Magamba roskadva leültem a székre és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy Dae Hyun előtt vetkőztem le.
- Na, jó! A vetkőzős rész nem igaz, de a többi igen.
- Aigooo! - fintorom kicsit sem volt kedves és a felemelt öklöm is fenyegetően hatott. A feje felett megláttam az időt.
- Te jó ég! A munkám! Nem késhetek még egyszer.
Berohantam a telefonomért a szobába, amin tizenkét nem fogadott hívás volt és egy üzenet.
„ Nem kell többet bejönnie, dolgozni. A felelőtlensége miatt nem kívánjuk tovább alkalmazni.”
- Ez nem lehet igaz! –leroskadtam az ágyra és magam elé bámultam.
- Mi a baj?
- Kirúgtak… - a szám már sírásra állt. – Pedig ez volt az egyetlen normális munkahelyem.
- Szeretnél kávézóban dolgozni? Tudok egy helyet, a közelben, ahol munkaerőt keresnek. Szerintem már kezdhetnél is.
Elgondolkodtatott az ajánlat, de az még jobban, hogy vajon melyik környéken is vagyunk jelenleg.
- Még Gangnamban vagyunk?

A kérdésemre a válasz igen volt és elvitt abba a kis fiatalos kávézóba, ahol dolgozni kezdtem. Az épület faborítású volt a bejárat előtt két kis lépcső, ami egy apró teraszra vezetett, ahol két kis kerek asztal négy székkel, általában üresen állt. Inkább a benti fa asztalokat használták a fiatal egyetemisták és főiskolások. Néha napján menő üzletemberek, de még modellek is megfordultak a kávézóban. Nem volt nagy hely, de elég vidám és hangulatos. Kávét főzni hamar meg tanultam és a kolléganőm Ji-u már arra is megtanított, hogyan kell a díszíteni a forró csokit. Az egyik héten délelőttös voltam a másik héten pedig délutános, de még így is elfáradtam, mire hazaértem a távolság miatt. Dae hyun minden nap eljött meglátogatni és besegíteni. Néha úgy éreztem, hogy ez a hely nem lenne olyan vidám nélküle.
- Este megbeszéltünk egy bulit a srácokkal. Eljössz?
- Nem hiszem, hogy nekem ott a helyem… - szemeim tágra nyíltak, amint megláttam az ajtón benyitó, Mrs. Kim-et és a fiát.
- Takarj el! – húztam le a pult alá.
- Mi a baj?
- Pszzt! Him Chan nem tudja, hogy itt dolgozom?
- Nem tudja. Miért?
- Mert épp most jött be az ajtón. –suttogtam neki erőteljesen artikulálva, de nem értette, mit is akarok kifejezni. – Az anyjával Dae Hyun!
- Uhh! – azzal fel is pattant és kitörő örömmel üdvözölte őket, míg én szorosan a lába mellett guggoltam.
- Dae Hyun! Ez a hely semmit sem változott.
- Úgy gondolja? – vigyorgott idétlenül.
- Nem szeretem az ilyen helyeket, de kénytelen voltam meglátogatni téged, mert édesanyád üzente, hogy nálad vannak a papírjaim.
- Ahh…
- Hol vannak az alkalmazottaid?
„Ezért nem találkoztam a főnökömmel két hete, mert Ő az… Az alkalmazottai?”
Mérgemben belecsíptem a combjába, mire felszisszent.
- Mi bajod van? –kérdezte Him Chan. Hangjára kissé megfeszültem és picit erősebben szorítottam a mellettem álló fiút, aki a pult alatt megragadta a kezem.
- Azt hiszem megcsípett egy szúnyog…
- Szúnyog? –tátogtam fel rá hangtalanul.
- Nincsenek itt a papírok, de amint lehet, eljuttatom önhöz.
- Minél hamarabb!
- Hát persze! –zárták le a beszélgetést és hallottam távolodó cipőinek kopogását, s a kő zuhanását, ami leesett a mellkasomról.
- Miért nem mondtad el, hogy te vagy a főnök? – ugrottam talpra, s lassan néztem el a bal vállam felé, ahol Him Chan állt.
- Upsz… - csúszott ki a számon.
- Látom, jól megvagytok. Mit csináltatok a pult alatt? – nézett a kezemre, amit Dae Hyun tartott, majd szépen el is engedett.
- Rég láttalak… hogy vagy?
- Két hete… és remekül. Itt dolgozol?
- Igen. –mosolyogtam rá.
- Nahát Dae! Nem is tudtam, hogy ilyen jótékony vagy. – nézett barátjára szarkasztikusan.
- Nem jótékonykodom.
Megbántott azzal, hogy ennyire lealacsonyítóan beszélt rólam. Annyira kicsinek éreztem magam, hogy legszívesebben sírtam volna. Nem tudtam még reagálni sem.
- Mindegy. Este találkozunk.
- Elhívtam Sunny-t is.
Him Chan végignézett rajtam. Úgy éreztem, hogy utál, hogy lenéz engem.
- Ne tornacipőbe, meg farmerbe gyere, ez nem farsang. – rólam Dae Hyun-ra nézett és még hozzátette:
-Rim is jön.