Ahogy odaértem a telephez, Him Chan teljes gázzal fordult ki és elhajtott.
- Noona? Összevesztetek? – jött felém Dae Hyun
- Nem. –ráztam a fejem- Elfáradtam. Hazamegyek.
- Hazaviszlek…
Elköszöntünk a fiúktól, majd Dae Hyun elkérte Young Guk kocsijának a kulcsait és hazavitt. Most először ültem mellette, úgy hogy Ő vezetett, de mégsem tudtam rá figyelni, mert fejemben az elmúlt félóra eseményei peregtek le. Him Chan minden nap felkavar, de holnapután elmegy, és valószínű teljesen elfelejtsük egymást.
- Nagyon csendben vagy.
- Ah… Ne haragudj, csak elbambultam. – nem hallottam, amit mondott, mert a saját kis gondolataim elnyomták a külvilág hangjait.
- Semmi baj. – nevetett, majd hirtelen komoly lett – Hyung elmondta?
- Hogy Amerikába megy Rim-el? Igen, elmondta.
- Akkor azért vagy ilyen letört? - nézett rám egy pillanatra, majd újra az utat nézte.
- Nem. – tagadtam, pedig valójában azért voltam csendes, mert nem tudtam felfogni a körülöttem történő dolgokat. Úgy éreztem, hogy nem tudok többet elviselni, hogy megőrülök. Tudtam, hogy eljön a nap, mikor elvállnak útjaink, csak azt nem sejtettem, hogy ez ennyire nehéz lesz.
Másnap felkeltem és egy üzenet várt rám a telefonomban.
„ Him Chan búcsú bulija ma lesz, mert hajnalban indulnak.”
Pislogtam a Dae Hyun által küldött üzenetre és arra gondoltam, hogy ha elmegy könnyebb lesz.
„Mikor?”
Küldtem neki vissza az üzenetet, amire rögtön választ is kaptam:
„Hat órára érkeznek a többiek a hangárhoz.”
Egy „Ott leszek” üzenet után ledobtam az ágyamra a telefont és elmentem készülődni a munkába. Szerencsére a sok mosolygós ember, akik engem is mindig mosolyra késztetnek, jobb hatással voltak rám, mint gondoltam, így gyorsan elment az idő, de amint egyedül maradtam újra buta gondolataimba temetkeztem és sírni akartam. Úgy éreztem, hogy ez már nem egészséges, hogy nekem már soha nem lesz nyugodt életem…
Amint a házhoz értem, zörögni kezdtem a kulcsommal, de a zárban nem fordult el, mert már nyitva volt. Gondolkodás nélkül berohantam. A lakásom romjain ott ült Mr. Kang és két csatlósa.
- Mit keres itt? Hogy jött be?
- Jöttem szétnézni, de nem találtam semmi érdekeset. Vagyis hazudtam, egy képet találtam, ami igazán megnevetettet. Ez a kislány te vagy ugye?
A képen öt éves voltam, akkor még teljes, szerető családban éltem apámmal és anyámmal.
Az egyetlen emlékem apámról, amit kincsként őriztem gyerekkorom óta. Ha nem lenne, nem tudnék mire emlékezni, csak a rossz dolgokra és nem tudnék anyámnak megbocsájtani.
- Adja vissza! –utasítottam, miközben felé mentem semmi félelem nem volt bennem. Azt hiszem, betelt a pohár.
- Ne kapkodj kislány. – húzta el előlem a képet.
- Adja vissza! – kiabáltam teljes torokból.
- Ohh… Mondtam, hogy elveszek mindent, ami számodra fontos. Tudom, azt hiszed, hogy apád egy jó ember volt, de semmit nem tudsz.
- Ne vegye a szájára az apámat. – vicsorogtam felé.
- Igazán utáltam, tudod?
Elvesztettem a hidegvérem és megindultam felé, az egyik férfi utánam kapott, de csak a pólómat érte, ami csak hasadt és hasadt, míg el nem szakadt. A fűtőtestnek estem, ami több mint tíz centis sebet ejtett a bal felkaromon. A felsőm teljesen elszakadt, kilátszott a melltartóm, de ezzel foglalkoztam most a legkevésbé. Az életem árán is vissza akartam szerezni azt a képet.
- Csak azért utálja az apámat, mert anyám őt választotta maga helyett és ezt nem tudja feldolgozni. Maga egy romlott ember. – mentem felé ismét, de lefogtak. Elém állt és vörös szemekkel lenézett rám. – Egy olyan embert, mint maga, senki nem tudna szeretni. Másokat bántalmaz, és pillanatnyi segítséget nyújt ugyan, de nagyobb kárt csinál vele, mert üldözi az embereket. Ezért nem szerette magát anyám, mert egy bűnöző. – A következő pillanatban már a földön találtam magam és fülemben vízhangzott a csattanás, amit az arcomra kaptam. Egy pillanatra elvesztettem az eszméletem. Teljesen kimerültem és alig tudtam felállni, de erőt vettem magamon, hogy visszaszerezzem az egyetlen dolgot, ami még fontos volt nekem. Annak ellenére, hogy tudtam, kinek szegülök ellen, már nem féltem, küzdöttem magamért, a testvéreimért és az életemért.
HIM CHAN POV:
Azt hittem, hogy Sunny eljön elbúcsúzni, de tévedtem. Már hét óra is elmúlt, de nem jött. Cha Bum is velünk tartott, mondván, hogy nincs jobb dolga és Ő is szeretne bulizni. Szerintem azt hitte valami bárba megyünk és csajozhat, de nagy bánatára nem így lett. Elég nyugtalan voltam, nem értettem, hogy miért, talán túlságosan stresszeltem az utazás miatt…
Dae Hyun telefonja már egy jó ideje csörgött mellettem, kicsit félve, de felvettem, mivel a kijelzőn az állt: „ Sunny Noona”
Először csak szuszogást hallottam.
- Dae Hyun… Segíts… - mondta elfúló hangon, majd csend lett.
- Sunny! – ordítottam, s a gyomrom is összerándult a kétségbeeséstől. – Dae!- ordítottam tovább. – Add ide a kocsi kulcsot. – szemem vörös volt, nem láttam semmit, csak könyörögtem a kulcsokért kétségbeesetten. – Add már ide azt a rohadt kocsi kulcsot!
- Sunny bajban van? – Cha Bum kérdése meglepett, kiült az arcomra, s a válasz is.
- Tudsz valamit? – kérdezte Dae Hyun, felénk szaladva a kulcsokkal.
- Induljunk, a kocsiban elmesélem.
Nem engedtem, hogy Cha Bum vezessen, én ültem a volán elé, nem érdekelt az utánunk kiabáló barátaim sem, csak látni akartam Sunny-t.
- Mit tudsz, amit én nem? – szegtem a kérdést nagybátyámnak az anyósülésen.
- Sok mindent! – mondta nyugodtan, de én egyáltalán nem tudtam nyugodt maradni.
- Mi az, hogy sok mindent? – ütöttem a kormányra.
- Nyugi Him Chan! Te sem tudsz róla Dae Hyun? – nézett hátra, de Ő is csak értetlenül a fejét rázta.
- Miről kellene tudnunk? – kérdezte meg végül.
- Ezek szerint nem akarja, hogy tudjátok.
- Hyung! Ha nem mondod el, megőrülök!
- Azzal a feltétellel, hogy nem mondjátok meg neki és nem mutassátok neki, hogy tudtok róla. Biztos szégyellné magát, ha kiderülne, hogy tudjátok.
- Mond már! – türelmetlenkedtem.
- Megígérem… - mondta Dae Hyun.
- Az anyja rengeteg adóságot hagyott rá, ami nem is lenne baj, mert Sun Hi tisztességesen törleszt, neveli a két testvérét, mindet félredobva. Több adósságból is kimászott már, de egy nagyon veszélyesből szerintem nem tud. Nem tudom a részleteket, csak annyit, hogy egy bűnöző uzsorás követi, zaklatja, és talán bántalmazza is.
Eszembe jutottak az elmúlt időszak eseményei. Mikor a szája be volt dagadva a szupermarketben, a szomszéd Ahjumma meséje, hogy valakivel dulakodott, a lila foltok a kezén és a sok apró jel, ami arra mutatott, hogy bajban van. Hülye voltam… Mérgesen tapostam a gázra és gyorsan előztem meg az előttem lévő autókat.
- Him Chan! Lassíts!
Dae hyun-t is letaglózták a hallottak és az Ő arca is kétségbeesést tükrözött. Hibásnak éreztem magam…
Az autó nyikorogva fékezett a ház előtt. Úgy rohantam, ahogy csak tudtam.
Sunny a szoba közepén ült, a két lába között. A ruhája el volt szakadva, a szemei ki voltak sírva. A keze vérzett és a szája is felrepedt.
- Sunny! – rögtön odarohantam hozzá és lekaptam magamról a kabátomat, hogy eltakarjam hiányos ruházatát.
- Him Chan… Elszakították…
Az ölébe nézett egy összetépett fényképre, miközben potyogtak a könnyei.
- Semmi baj! Nézz rám! Fáj valahol?
Szemei vörösek voltak és rázta a fejét, de a mellkasát simogatta.
- Him Chan? Megölelsz? – kérdezte és én azonnal átkaroltam, és míg zokogott magamhoz szorítottam. Nem érdekelt a hátam mögött álló Dae Hyun és Cha Bum, addig öleltem,mag zokogása nem csendesült. Felemeltem a fejét és letöröltem a könnyeit. - Mond el, hogy mi történt.
Nem tudott a szemembe nézni, lesütött fejjel annyit mondott:
- Betörtek és mikor hazaértem itt találtam őket. Próbáltam védeni magam.
- Noona! Bántottak?
- Nem látod, hogy vérzik? – förmedtem rá.
- Nem úgy gondoltam… – vakargatta a füle mögött, mikor leesett, hogy mire célzott Dae Hyun.
- Sunny? Hozzád nyúltak? – meresztettem rá a szemem.
- Nem. – rázta a fejét. Valahogy mindenki könnyebb lett egy kicsit, mert mély sóhaj hagyta el mindenki száját.
- Bemegyünk a kórházba. – mondta Dae Hyun.
- Nem akarok, semmi bajom. – állt fel, és ahogy felállt el is ájult. A karjaimba vettem és óvatosan kivittem a kocsiba.
Amint a kórházba értünk, megvizsgálták, a karján lévő seb nyomot fog hagyni valószínűleg, de alig lesz látható. Ellátták a száját is és az enyhe sokkra, nyugtatót kapott, amitől reggelig aludt. Dae Hyun és én a váróterem neon zöld székein ültünk és vártuk, hogy a reggeli vizsgálat után bemehessünk.
- Dae Hyun. Hozd el őt abból a házból. A többiről gondoskodom. Soha nem mond el neki, hogy tudsz a titkáról.
- Mire készülsz Hyung?
- Semmire. Hidd, el nem vagyok ostoba vagy felelőtlen. Nem kell félteni… - mosolyogtam rá
- Azt mondtad, hogy nem szereted Sunny-t, de még mindig ennyire védelmezed. Miért?
- Mert tartozom neki ennyivel.
Felálltam és benyitottam az ajtón, hisz az orvos időközben távozott a szobából.
- Felébredtél? Jól vagy? – töltöttem ki egy pohár vizet a kancsóból, majd felé nyújtottam.
- Köszönöm. Kissé még zavaros minden, de jól vagyok.
Az ajtó mögül ismerős hangokat hallottam. Mintha vitáztak volna.
- Maradj ki ebből Rim!
- Oppa! Engedj el! –kiabálta Rim az ajtót kitárva
- Hagyd Dae Hyun. –mondta végül Sunny.
- Unnie? Tudtam, hogy ravasz vagy, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna… Az ujjad köré csavartad őket.
- Nincs erőm veled vitatkozni, elsősorban azért, mert tekintettel vagyok arra, hogy te vagy Him Chan barátnője…
- Nem szégyelled magad? Oppa jövője is ezen múlik és most el kellett halasztani egy nagyon fontos találkozót.
- Fejezd be Rim. – figyelmeztettem
- De Oppa! – nyafogott
- Azt mondtam, hogy fejezd be. – a hangom egy kissé felemeltem és erős hangsúlyúra is sikerült, mert mérgesen elrohant becsapva maga után az ajtót. A kezemmel megdörzsöltem a homlokom, nem akartam kikelni magamból.
- Menj utána! – mondta Sunny
- Majd megbékül…
- Bár úgy néz ki, mint egy igazi nő, néha még egy igazi előkelő hölgy is elveszíti önmagát, ha megbántja, az, akit szeret, szóval menj utána. Sajnálom, hogy gondot okoztam, nem teszem többet.
- Rim nem ilyen…
- Him Chan, csak menj utána! – mondta kissé ingerülten és bár nem akartam Rim után mentem.
DAE HYUN POV :
Hálát adtam Istennek, hogy Sunny-nak nem történt nagyobb baja és hogy haza is engedték. Elvittem a lakásomra, hogy biztonságban legyen. Annyira mérges voltam magamra, hogy nem tudtam aludni, s hajnalban arra lettem figyelmes, hogy a bejárati ajtó nagy puffanással kattan a helyére.
- Sunny… - rohantam a szobájába, de már nem volt ott. Az utcára érve még láttam, hogy beül egy taxiba. Gyorsan felszaladtam a mobilomért és tárcsáztam, de mindig foglalt volt.
- Hyung. – végre elértem Him Chan-t. – Sunny, elég mérgesen indult el innen, nem értem utol, ha hívna~
- Tudom, hogy hová megy…
- Hová? – lepődtem meg.
- Hozzám… Gyere negyed óra múlva a hangárhoz, beszélnünk kell.
Amint leraktuk a telefont, elkészültem és kocsiba ülve elindultam a hangárhoz. Késtem, s akkor már Sunny bőrönddel a kezében ott állt Him Channal szemben és csak nézték egymást, tartva a szemkontaktust. Nem értettem mi folyik körülöttünk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése