24. fejezet A születésnapom

A zuhany alatt próbáltam kitisztítani a gondolataimat, bár a forró víz, így sem segített. Him Chan összezavart.
Miért dobogott olyan hevesen a szíve?
Néha úgy érzem, hogy dühös vagyok rá és nem bírok vele egy levegőt szívni, de mikor nincs velem, akkor szeretném látni. A saját érzéseimmel nem voltam tisztába. Majd megőrültem a gondolataimtól.
Az ágyamra dőltem és a párnámba temettem az arcom, nem tudtam aludni. A telefonom üzenetet jelzett, amire felkaptam a fejem.
„Alszol? Én nem tudok aludni… Folyton a mai napra gondolok.”
Dae Hyun volt az én menedékem, ha elegem volt mindenből, rá mindig számíthattam. Elgondolkodtam, hogy mennyire fontos lett Ő az életemben, de újabb üzenetet kaptam.
„Már biztos alszol… Holnap várlak négy órakor a hangárban. Kérlek, gyere el.”
Mély lélegzetet vettem és pötyögni kezdtem.
„ Ne legyen semmi miatt bűntudatod. Aludj jól. Holnap találkozunk. Jó éjt.”
A küldés gomb megnyomása után újabb sóhaj hagyta el a számat és hasamról a hátamra fordultam. Már elmúlt éjfél, de még mindig nem aludtam. Hiányoztak a testvéreim. Picit pityeregve, de elaludtam pár órára. Hajnali négy óra után a nap már kezd feljönni és úgy döntöttem, hogy még a szürkületben megmozogtatom a testem. Fülhallgatómat a fülembe helyeztem és elindultam futni a köreimet.  Elszomorított a gondolat, hogy ma, a születésnapomon egyedül kell lennem, a testvéreim nélkül. Ismét azzal próbálkoztam, hogy a fejemben lévő káoszt eloszlassam a futással, de legalább már a hetedik körömet futottam, mikor úgy döntöttem haza veszem az irányt, mert eléggé elfáradtam. Már majdnem az utcában jártam, mikor két idegen férfi elém állt.
- Mit akarnak? – szegtem nekik rögtön a kérdést és tettem hátra két lépést a fülhallgatómat szorongatva.
- Song Sun Hi! – érkezett a hátam mögül a hang, ösztönösen megfordultam, de a két férfi lefogott a karomnál fogva.
- Rég találkoztunk… Hol van az anyád?
- Nem tudom!
- Ugyan! Információim szerint tegnap találkoztatok. Több elintézetlen dolgom van vele. Légy olyan kedves és mond el hol találom.
- Már mondtam, hogy nem tudom, hogy hol van. - a két férfi egyre erősebben mart a húsomba, ami rettenetesen fájt, de jelét nem mutattam.
- Elfogy a türelmem kislány. Mikor fogod fel, hogy bajban vagy?
- Már küldtem önnek pénzt.
- Az édes kevés, ahhoz, amivel tartozol.
- Nem tudok többet fizetni.
- Akkor talán forgassam fel a házad, hátha találok valami értékeset számomra.
A szavak hallatán a gyomrom görcsbe rándult, kezdtem félni, hogy tényleg bajom esik, de azután a testvéreimre gondoltam és minden bátorságomat összeszedtem.
- Kérj segítséget a gazdag barátodtól.
- Őt hagyja ki ebből, neki ehhez semmi köze.
- Ohh szóval nem is tud a te piszkos ügyeidről. Vajon, ha tudná, akkor megmentene?
- Bizton állíthatom, hogy nem, hisz nincs velem semmilyen kapcsolatba a munkán kívül.
- Ahhh szóval már olyannal is foglalkozol?  Hasonlítasz anyádra…
Utáltam, ha utcalánynak tituláltak, így felment bennem a pumpa.
- Nem hagyom, hogy mocskos embernek tituláljon. Én pusztán megörököltem olyan dolgokat, amiket nem rajtam kellene behajtania.
- Behajtom én az anyádon is, de olyan cseles, hogy sehol nem találom meg.
- Talán ennyire hiányzik az egyoldalú szerelme, Mr. Kang?
A férfi szeme vörös lett és fogait csikorgatni kezdte a méregtől. Beletépett a hajamba és közelebb húzott magához.
- Rosszul teszed, ha ellenkezel, és ha ekkora szád van.
- Nem félek magától.
- Pedig jobban tennéd. Egyelőre nem érdekel senki, csak, hogy megtérüljön a pénzem és eljön a nap, mikor elveszem, azt, ami nekem jár.
A fejével biccentett két csatlósának, akik a földre löktek.
Hálát adtam az égnek, hogy a testvéreim nincsenek a városban, különben ők is nagy bajban lennének. A földön ültem és úgy sírtam, akár egy gyerek hosszú perceken keresztül, de végül megtöröltem az arcom és felálltam. Újra, ahogy mindig is szoktam. Támogatásra volt szükségem, ezért felhívtam a nagyit. Egy rövid beszélgetés után közöltem:
- Találkoztam anyával…
- Mit mondott?
- Semmit, elsétált mellettem. Nagyi, nem tudom hazahozni a testvéreim. Gondjukat viselnéd még egy kicsit?
- Sunny, baj van?
- Nincs miért aggódnod, mindent kézben tartok. –hazudtam miközben a felkaromat szorongattam, amit gyötört a fájdalom.
- Egy szép kávézóban dolgozom, jól megfizetnek, a főnököm Dae Hyun és már csak két adósság van a nyakamon, a többitől sikerült megszabadulnom, így nem veszik el a házunkat. A többi is rendeződni fog ígérem, és akkor nem kell annyit dolgoznod a testvéreimre.
- A testvéreid, az unokáim és ez nem munka nekem Sunny. Én csak azt szeretném, ha boldogan élnél és megszabadulnál minden gondodtól. Ne aggódj a gyerekek miatt, csak éld az életed, én imádkozom a boldogságodért. Boldog huszonötödik születésnapot kicsim.
A könnyeim akarva akaratlanul potyogni kezdtek és keserves sírásba kezdtem, amint letettem a telefont. 
Csak a zene volt képes arra, hogy a gondolataimat a háttérbe szorítsa, és tiszta fejjel lássak hozzá a ház körüli teendőmhez. Az idő annyira repült, hogy elfelejtettem négy órára a hangárba menni, de mikor odaértem a lámpák világítottak és az ajtó nyitva volt.
- Miért hagyják nyitva az ajtót?
Leültem a kanapéra és mellkasomhoz húztam a térdem.
- Vajon már hazament? – döntöttem a kanapéra a fejem és elnyomott az álom.

DAE HYUN POV:

Sunny késett… Egy kis meglepetéssel készültünk neki, de elfelejtettem festéket venni, így gyorsan elszaladtam értük. Mikor visszaértem a kanapén aludt.
Felé álltam és néztem az arcát, nem tudtam, hogy valójában ki Ő és mit tett velem, csak ha láttam valahol a boldogság alatt fájt a lelkem. A válaszokat is tudtam a kérdéseimre, csak nehezen fogadtam el, vagy talán nem is akartam.
Nagyot sóhajtva leültem mellé és a karommal takartam el a szemeim.
- Kukucs! – hajolt oda hozzám Sunny. Meglepődtem, mert nem számítottam rá.
- Ah… felébredtél?
- Ühüm. – bólintott alsó ajkát beszívva. – Valami baj van? – összehúzta a szemöldökét és várta a választ.
- Nincs, csak mostanában generálom magamnak a gondokat.
- Beszéljünk róla?
- Nem. Minden oké. – mosolyogtam rá és felálltam mellőle, a fiúk épp akkor robbantották ki a vasajtót.
- Chukkae Sun Hi!  - ordította Young Guk és már dübörgött is a zene. A fiúkkal a táncparkettre mentünk és előadtuk egy táncot.  Sunny minden egyes reakcióját néztem, láthatóan tetszett neki a műsorunk. Mikor vége lett a táncnak a kanapéhoz szaladtam és felvettem a mögé elrejtett csokor virágot.
- Boldog születésnapot Noona! – nyújtottam felé.
-Dae… - láthatóan meghatódott és zavarban volt. – Ez a te ötleted volt?
- Busan-ban nem tudtalak rendesen felköszönteni és úgy gondoltam ennyi a minimum. Hoztam tortát is.
- Köszönöm. – hirtelen a nyakam köré fonta a karjait, nem kis meglepetést okozva ezzel. Azt hiszem kiült az arcomra a pír, hisz Zelo nagyot lökött a hátamon.
Omo! Noona, de király gyűrűd van!  Nagyon szép! – lelkesedett Zelo az ékszert látva.
- Köszönöm. Születésnapi ajándék volt.  –Zelo rám nézett és vigyorogva húzogatta a szemöldökét.
- Mi van? Nem tőlem kapta…
- Ezt valaki mástól kaptam.
Him Chan hyung teljesen fel volt pörögve és még akkor is táncolt, mikor mi már rég a tortát vágtuk fel. Távolságtartónak tűnt.
- Gyere már enni! – löktem előre és megakadt a szemem a nyakában lógó nyakláncon.
A láncon lógó gyűrű pont olyan volt, mint ami Sunny kezén volt. Akkor rájöttem kitől is kapta azt.
- Beszélhetnénk kint? – kérdeztem meg tőle, amire csak furcsán bólintott.
- Miről szeretnél beszélni? – állt velem szemben.
- Hyung… Csak egy kérdést szeretnék feltenni, de ezt elég nehéz.
- Mi van veled? – lökött meg nevetve.
- Him Chan… Te szereted Sunny-t? – arca nagyon komoly lett és lenézett a földre, majd vissza rám.
- Nem, nem szeretem.
- Akkor miért vettél neki gyűrűt?
- Az csak egy vacak ajándék. –legyintett.
- Akkor másképp kérdezem. Miért vettél neki gyűrűt és miért viseled a nyakadban a párját?
Rögtön a lánchoz kapott és betette a pólója alá. Az arcán sok érzelem suhant át, bár tagadta, de tudtam, hogy nem ez a teljes igazság.
- Tetszik neked Dae?
- Igen. – válaszoltam rögtön.
- Akkor vigyázz rá. Nem akartam elmondani, de 2 nap múlva Amerikába megyek Rim-el és ott is maradok egy ideig. El fogom Sunny-nak mondani.
Nem szóltam semmit, mert nem tudtam mit mondani, így csak visszamentünk a többiekhez, akik már a lufikba töltötték a festéket, amit vidáman a falnak csaptunk, kidekorálva ezzel a hangár egyik oldalát.

SUN HI POV:

A születésnapom sokkal vidámabban telt, mint gondoltam. A tánc, amit csak nekem adtak elő, fantasztikus volt és energikus. A lufi dobálást is élveztem, míg Jong Up véletlenül neki nem esett a fájós karomnak.
- Sajnálom. Jól vagy? – aggódott.
- Semmi bajom. – levettem a védő ruhát magamról és kimentem a hangár elé, mert igazából eléggé fájt a karom. Ahogy felhúztam a pólóm a felkarom kezdett sötétlila színben pompázni. Túlságosan erősen fogták reggel és zúzódott.
- Mi történt a kezeddel? –ragadta meg Him Chan. Annyira elgondolkodtam a reggel történteken, hogy észre sem vettem, hogy utánam jött.
- Nekimentem az ajtónak. –húztam rá a fekete anyagot óvatosan, hogy nehogy azt higgye, rejtegetek valamit.
- Annyira ügyetlen vagy.
- Tudom. –nevettem.
- Sétálunk egyet? – ajánlotta fel, amire csak bólintottam. Hosszú percekig csak tettük az egyik lábunkat a másik után, miközben a cipőnk orrát bámultuk.
- Mondani akarsz valamit?
- Eh? – kapta fel a fejét. - Honnan tudod?
- Furcsa vagy… - mosolyogtam, de féltem attól, hogy mit akar mondani.
- Igazság szerint nem ma akartam elmondani, de nem biztos, hogy lesz rá alkalmam még.
Egyre rosszabbul hangzott az egész, de már tudni akartam, hogy mi az a fontos dolog, amit mondani akar. Csak fontos lehetett, ha elhívott sétálni is.
- Mond csak!
- Nos, nem kertelek, két nap múlva elutazom külföldre.
- Ohh… - valahogy sejtettem, hogy nincs vége a dolognak.
- Nem jövök vissza egy ideig.
- Értem.
Nem tudtam értelmes mondatot alkotni, csak lezajlott bennem a sok közös emlék, amit együtt éltünk át és próbáltam elfogadni, hogy itt tényleg vége a kapcsolatunknak.
Hangosan elnevettem magam egy emlékkép miatt.
- Olyan jókat mulattunk együtt. Emlékszel mikor legurult a dinnye? Nagyon mókás volt.
- Ah… igen. – nevetett – Nagyon mérges voltam.
- Tudom. – nevettem tovább és az újabb képkockákon kezdtem el vihogni.
- Mikor lerobbantunk Busan-ban, az sem volt semmi…
- Akkor is mérges voltam…  - nevetett.
- Mert örökké csak morogsz. – nyúltam fel az orrához és picit megnyomtam a mutató ujjammal. –Ráncos leszel…
Fél szemmel megláttam, hogy követnek, jól tudtam, hogy megfigyelnek és, hogy kikkel állunk szemben. Mikor már túl közel értek megragadtam Him Chan kezét és futni kezdtem.
- Hej! Miért futunk?
- Követnek. Okoztam nekik pár kellemetlen percet, ezért biztos bosszút akarnak állni.
- Aigoo! Mibe keveredtél már megint?
- Csak fuss! – lihegtem és addig vonszoltam magam után Him Chan-t míg le nem ráztuk őket.
- Huhh… - fújtam ki egy adag levegőt. – Már nem követnek.
- Utálok futni. –fogta az oldalát. – Mibe keveredtél?
- Nem nagy ügy! Pár középiskolás kikezdett velem a buszmegállóba és nem hagytam magam.
- Sunny! Ezek nem középiskolásnak tűntek… - mutatott abba az irányba, amerről érkeztünk.
- Nem? Akkor vajon kik voltak ezek? – annyira-nehezemre esett eljátszani a szende, ártatlan lányt, holott nyakig benne voltam a bajban, de nem akartam, hogy Ő is benne legyen így inkább elfutottam.
- Szerintem eltévedtünk. –tereltem el a szót.
Tíz perc keresés után találtuk csak meg a helyes utat. Messzire elszaladtunk a hangártól.
- Elfáradtam.
Leültem egy kőtömbre az út szélén és kezdtem felfogni, hogy mit is mondott Him Chan alig fél órával ezelőtt.
- Amerikába mész? – annyira fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy hová megy, így megkérdeztem. Egyetlen egy dolog érdekelt és mikor bólintott, akkor, az nagyon fájt.
- Akkor Rim-el tartasz… - bólogattam keserűen – Örülök neki, hogy még a születésnapomon itt voltál. Igazán jól éreztem magam. Egy nagyon szép emlék lesz.
Amikor felálltam mosolyogtam, de mikor elhaladtam mellette a szívem mintha mázsás teherrel lett volna megpakolva. Miért érzem magam ilyen rosszul? Miért akarok sírni? Túlságosan élveztem az együtt eltöltött időt és tudatosult bennem, hogy vége.
- Sunny! – kiáltott utánam, s amint megfordultam a tenyere már lazán a fülem mögé simult és ajkai az enyémmel olvadtak eggyé. A mellkasomba beszorult a levegő és a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Soha nem érzett érzéseket csalogatott elő belőlem. Nem ellenkeztem, bár nem ez volt az első csókunk, de ez túlontúl szenvedélyes volt a korábbiakhoz képest és önző módon azt kívántam bárcsak soha ne érne véget, de nem így lett. Forró leheletét éreztem az arcomon, ahogy homloka az enyémhez simul, még mindig az arcomat tartva.
- Sajnálom. Muszáj volt elbúcsúznom.
Elengedett és gyors léptekkel elindult a lejtőn a hangár irányába, én meg csak álltam ott kavargó érzéseimmel a semmibe meredve.
- Miért így kellett elbúcsúznod? Így csak jobban fáj…