5. fejezet! Izgalmas vacsora...

A lábam kissé remegett,mikor kitettem az autóból.
A ház még mindig olyan hatalmasnak tűnt,mint először. Ámulva néztem a kovácsolt vas kerítésen túl.
- Lehetőleg keveset beszélj,ha hadarsz és hülyeségeket hordasz össze,akkor anya biztos rájön és akkor megkeseríti az életünket. Lehetőleg ne zabálj,az lenne a legjobb,ha nem is ennél,mert le fogsz bukni.
- Azt gondolná az ember,hogy egy ilyen meló elvégzésével ehetek,ihatok,erre étlen,szomjan leszek… Oké! – bólogattam beletörődve. - Megteszek minden tőlem telhetőt.
Mondtam végül és akkor úgy is gondoltam,de ahogy beléptem az ajtón, megcsapott a pénz különleges „illata”ami a berendezésekben és a az egész ház elrendezésében nyilvánult meg. Modern volt,de néhol ott bujkált a régi hagyományos stílus,ami főként egy-egy bútorban nyilvánult meg. Ilyen lakásokat talán a TV-ben láttam,de hihetetlen volt felfogni,hogy ilyen helyen is élnek…
Bámészkodásomat egy nő zavarta meg,aki fehér ingjében és fekete szoknyájában túl formálisan hatott. Azon kívül túl fiatalnak tűnt,hogy Him Chan anyja legyen.
- Ő itt Cho Hee a ház vezetője és egyben jó barátom.
- Üdvözlöm. - hajolt mélyet ,majd én is követtem a példáját. A ház vezetője szó úgy hangzott,mintha ő lenne a góré,de sejtettem,hogy nem így van,csak egy kicsit kellett a házba bentebb menni és megláttam a nagy tölgyfaasztal mögött ülő finom hölgyet,aki a papírjaiba volt temetkezve. Apró félholdalakú szemüvegén lánc lógott. Valószínű ezüstből vagy aranyból készült. Szemei vékonyak és szigorúak voltak.
- Him Chan! –lepődött meg az asszony,majd kecses léptekkel felénk közelített. Vékony volt,tökéletes alakja volt a korához képest. Persze úgy szokták mondani a pénz karbantart,valószínűnek tartottam,hogy ez áll a dolog hátterében. Amint odaért elénk rám nézett és a babszem picit beragadt a fenekembe a nézésétől. A gombóc lassan csúszott le a torkomon,de azért mosolyogtam.
- Anya… Ő itt a barátnőm Lee Sun Hi. – A név hallatán felkaptam a fejem,fel sem tűnt először,hogy a „Song Sun Hi” helyett „Lee Sun Hi”-t mondott. Azután leesett,hogy szándékosan nem az igazi nevem mondta. Az én dolgom egyenlőre csak az volt,hogy illedelmesen köszönjek és mosolyogjak.
- Örülök,hogy találkoztunk. Nem gondoltam volna,hogy a fiam hazahozza a barátnőjét. Foglaljatok helyet.
A szoknyám magam alá hajtottam és leültem. Próbáltam szépen ülni,ahogy azt az előkelő lányoktól láttam. Him Chan csak lazán levágta mellém magát a kanapéra,mint akinek az összes életkedve elment. Finoman bokán rúgtam,szerencsére ott volt az asztal előttünk,amitől Mrs. Kim semmit sem láthatott. Egymásra vigyorogtunk, mostmár ő is kihúzta magát és tartotta magát a szerepéhez. Nem is értem miért kellett figyelmeztetni,hisz neki ez jóval fontosabb volt,mint nekem,persze ettől még láttam rajta,hogy ideges.
- Mivel foglalkoznak a szüleid? –pont a közepébe,ahogy sejtettem. Mrs. Kim nem volt kis pályás nő,csak azt volt képes befogadni a családba,akinek vagyona van. Him Chan-nak eszébe se jutott,hogy ezt meg fogja kérdezni az anyja,de én számítottam rá és válaszoltam.
- Édesanyám egyedül nevelt 10 éves korom óta,miután édesapám eltávozott külföldre költöztünk ,ahol anyukám lehetőséget kapott,mint orvos. Nem rég tértem vissza Koreába,hogy hasonló jó orvos váljon belőlem is,mint anyukámból.
- Ohh.. Átérzem egy egyedülálló nő helyzetét. Him Chan-t én neveltem fel és mindent a két kezem munkájából építettem fel,amit itt látsz. – mosolyogva néztem szét és meg sem lepődtem,hogy felvágott a pénzével,az alma nem esett messze a fájától alapon,erre is lehetett számítani.
- Vannak testvéreid? –érdeklődött tovább.
- Nincsenek! Egyedüli gyerek vagyok.
Him Chan idegesen aprókat billegett,szinte már a körmét rágta,túl feltűnő kezdett lenni. A térdén lévő kezére tettem a kezem,amitől kissé felgyorsult a szívem,de legalább meglepődött és abbahagyta az idegesítő mocorgást.
- A fiam kicsit ideges,amiért bemutatja nekem a barátnőjét… Aggódik értünk… - mosolygott széles vigyorral,de valahol a mosoly mögött ott volt az,akitől a mellettem ülő fiú tart.
- Bizonyára…- zártam le ennyivel.
- Mond csak Sun Hi. Hogy ismerkedtetek meg?
- Anya! Muszáj neked mindenről tudnod?
- Igen! – jelentette kis szilárd határozottsággal. Zavarodottan pillantottam az egyikről a másikra.
- Alig hogy visszatértem Koreába a közeli parkban sétáltattam a kiskutyámat Nessy-t,mikor elszökött tőlem ,de egy kedves megmentő visszahozta nekem,Ő volt Him Chan,hálám jeléül meghívtam egy teára,már akkor éreztük,hogy rengeteg közös van bennünk. – olyan édesen adtam elő hamis monológom,hogy egy színésznő is megirigyelte volna. Him Chan az orra alatt mosolygott,de tudtam,hogy egy nagyobb hahotázást fojtott magába.

Mrs. Kim kikérdezett mindenről,amit fontosnak tartott,csak ezután invitált az ebédlőbe,ahol annyi étel volt,hogy én egész hónapban nem látok annyi kaját,mint amennyi ott volt. Még hozzá sem láttam az evéshez,de már valami lazán fájdalmat okozott az asztal alatt. Az asztal alá nézve nem más volt az,mint Him Chan lába. Visszarúgtam,mire aprót ugrott a székben. Alig ettem egy kis rizst,pedig csorgott a nyálam a finom kimbap-ért. Persze tudtam magam türtőztetni,de mikor Mrs. Kim nem figyelt ártatlan kutya szemekkel néztem Him Chanra,aki még ki is röhögött. A vacsora után visszamentünk a nappaliba. Persze Mrs. Kim előttünk ment,csak én voltam lehangolódva az éhség miatt és leghátul kullogtam vissza a nappaliba,vagyis csak szerettem volna,mert a szőnyeg szélébe beleakadt a cipőm sarka és majdnem nyomtam egy hasast,de szerencsémre sikerült megtámaszkodnom a kezemen. Him Chan mint a villám ott teremt mellettem és talpra rántott,így az anyukája mikor visszanézett már csak annyit látott,hogy vidáman karolok a fiába,majd bement a nappaliba sejtve,hogy követjük. Him Chan nevetett a bicegésemen,mert picit kibicsaklott a lábam.
- Nagyon vicces… - fintorogtam fel rá ellökve magamtól.
- Az is…- kuncogott tovább,majd otthagytam gyors léptekkel,nem törődve a fájdalommal ,így nem győzte szedni a lábát utánam. A nappaliban tovább folytatódott a kérdezz-felelek egy borzalmas ízű tea társaságában.
- Mióta is vagytok együtt?
- Két hónapja!
- 3 hete! –vágtuk rá egyszerre,de az első ijedtségből gyorsan kivágtam magam.
- 2 hónapja és 3 hete. Még nemrég ismerkedtünk meg,de már most érzem,hogy különös kapcsolatunk lesz. A barátnőim mind irigyek rám,amiért ilyen jóképű és kedves férfit találtam,mint a fia. Most már látom kitől örökölte a szépséget és a jólneveltséget.
- Ohh… de kedves. Mindig próbáltam arra nevelni a fiam,hogy legyen kedves másokhoz…
- He-he-he – vihogtam de a fejemben egészen más gondolat úszott át például,hogy a nevelése velem szemben annyit ér,mint németben a „nix”*,de ezt nem mondtam ki hangosan,csak vigyorogtam tovább.
- Him Chan! –ordított hirtelen fel Mrs. Kim,mire mindketten jócskán megijedtünk és nem tudtuk,hogy hová tegyük a szituációt. Him Chan gyorsan kihúzta magát.
- Mondtam már neked ezerszer,hogy ne ülj úgy,mint a kocsmában. Ez a legrondább dolog,ha valaki úgy ül,mintha szét akarna esni.
Inkább nem szóltunk semmit,csak mindketten kihúztuk magunkat. Én is úgy ültem ott,mint aki karót nyelt. Eddig azt hittem,hogy különösebb gond nincs Mrs. Kimmel,de rá kellett jönnöm,hogy idegileg igen labilis.
- Ha nem bánja Mrs. Kim én távozom,holnap fontos elintéznivalóim vannak. Nem bánja,ha Him Chan hazavisz? Nem itt lakom a közelben és ő hozott el idáig. – próbáltam véget vetni a ma estének,így felálltam a szoknyámat megigazítva,indulásra készen.
- Te vagy az első lány,akit a fiam hazahozott. Jövő héten teázzunk együtt mi hárman. - kicsit haboztam a válasz előtt,de rávágtam rögtön a helyes választ:
- Hát persze!
Nem is mertem volna nemet mondani.
- Him Chan! Éjfélre érj haza! –utasította már az ajtót kinyitó fiút.
- Rendben! –kiabált vissza,majd távoztunk.
Ahogy elhagytuk a ház bejáratát 5 méterrel a megkönnyebbülés egyszerre szakadt ki belőlünk,majd elnevettem magam. Annyira viccesnek tartottam azokat a dolgokat,amik történtek,hogy nem tudtam megállni,hogy ne nevessek. Még a kocsiba beszállva is nevettem,hiába csitított Him Chan,hogy hagyjam már abba,mert meghallják,nem tudtam. A szemembe könnyek jelentek meg a jókedvtől.
- Nem buktunk le! –újságoltam a mellettem ülő fiúnak.
- Csodával határos módon nem. Nem gondoltam volna,hogy ilyen jól tudsz hazudni… Honnan szedted ezeket a dolgokat?
- Az összes kérdésre felkészültem…Az összes dolgot doramákból szedtem össze.
- Még hogy nem tanít semmire a TV!
- Látod! Nem vagyok olyan hülye,mint amilyennek gondolsz.
- Aha,lehet egy kicsit tévedtem,de nem sokat…
- Kac-Kac! Inkább vigyél enni,mert éhen halok Hamupipőke,neked meg éjfélre itthon kell lenned…