2. fejezet Késő esti kaland...

A nap már ezer színnel készült a házak mögé bújni,én is végeztem mára a munkámmal. Fülemben kedvenc dalaim szóltak , a lemenő nap fényei és a dal,amit hallgattam valahogy bátorított,erőt adott nekem,mindenhez. Vidáman ugráltam hazáig,mint egy óvodás,de nem érdekelt,mert boldognak éreztem magam. Az öcséimnek sikerült egy napig életben tartani a macskát.
- Örülök neki,hogy nem nyírtátok ki,de fiúk,mi ez a rendetlenség? Azonnal kitakarítani a nappalit. Lássatok neki.
A konyhában is elég nagy káosz uralkodott,az üres tejes doboz a hűtőben a mosatlan edény halomban az asztalon,olyan volt,mintha egy hete nem takarítottam volna,de tegnap este arany rend volt mindenhol.
- Ilyen nincs… - vettem át a nyakamon a táskám és lomhán tettem meg az ajtótól a konyha asztalig azt a pár méter távolságot. Csupán egy fél óráig tartott elmosogatnom és még újabb fél óra volt,mire a vacsorát elkészítettem. Már így is késő volt,de a testvéreim Szombat este kihasználják az alkalmat,hogy tovább fent tudnak maradni,mert holnap nincs suli. Ez most nekem is jól jött,mert el voltam maradva a vacsorával,amit szélsebesen csaptam össze.
A vacsora után leültem a testvéreimmel a kanapéra animét nézni. Egyetlen egy közös programunk az anime nézés,amit mind a hárman nagyon szeretünk,persze Young a Dragon Ball-ért volt oda,Jae Sun a Naruto-ért ,az én kedvencem pedig a Fairy Tail volt. Néha napján összekaptunk melyiket is nézzük,de most a Dragon Ball-ra esett a döntés,amin sikeresen elaludtam… A telefonom csörgése ébresztett fel minket ,amikor az óra éjszaka 11 órát mutatott.
- Haló? Igen! Igen! –pattantam fel a kanapéról. - Egy fél órán belül ott leszek,majd keresem. - Letettem a telefont és a táskámat felkapva kiabáltam a tesóimnak,akiknek kipattant a szemükből az álom.
- Mennem kell dolgozni,zárjátok be az ajtót és menjetek aludni. Ha bármi baj van elértek telefonon. –csaptam be magamután az ajtót és nagy futóléptekben elindultam a forgalmas belvárosba. A megélhetés céljából sofőrködést is vállaltam,így akkor riasztanak ki otthonról,amikor csak akarnak.
A hely ahová mennem kellett egy luxus night club,ahová a belépés csakis tagsági kártyával történhet,nos nekem csak egy cégigazolványom volt,amit fel tudtam mutatni.
- Már várnak rám,azt mondták,hogy a 202-es boxban lesz,csak hivatkozzak erre és tudni fogják.
- Kérem kövessen. - mondta az elegáns Host kinézetű férfi. Végigvezetett a táncparketten,majd a pulthoz ,behajolt és beszélni kezdett a pultban álló férfival,de hogy miről,azt nem tudom,mert a hangokat elnyomta a dübörgő zene.Csak álltam ott a kis farmeromban és pólómban,az oldalamon egy táskával,aminek a fülét szorongatva néztem a flitteres mini ruhás luxus lányokat,akiknek a műszempilla ,a drágaköves kiegészítők mindennapos dolognak számítottak.
- Jöjjön velem. – ordított a fülembe a másik férfi és ő vezetett tovább.A zene egyre halkabb lett a folyosókon,majd benyitott egy 202-es feliratú szobába,ahol 6 fiatal fiú néhány pohár sör és soju kíséretében körbeültek egy asztalt.
- Ki rendelt sofőrt?
- Én voltam. - fordult meg az egyik fiú,majd gyorsan az idegen férfi háta mögé bújtam.
- Még fiatal az este Him Chan.
- Bocs fiúk,mennem kell… - pacsizott le mindegyik taggal,majd indult felém,én meg csak azért imádkoztam,hogy ne ismerjen fel,de eljött a pillanat,mikor elő kellett bújnom.
- Kicsit szégyenlős a ma esti sofőröd Him Chan. - nevette el magát az előttem álló férfi,majd ellépett előlem.
- Üdvözlöm,a nevem Song Sun Hi,ma este én fogom hazavinni. – tettem úgy,mintha most látnám először,de ő csak semmitmondó arccal elindult előre. Lazán sétált ki az épületből,miközben a telefonját nyomkodta.
- Chöööö… bunkó. – húztam félre a szám és 5 méterrel lemaradva ballagtam mögötte.
Az autója egy hófehér Aston Martin volt. Ahogy beültem és körbenéztem teljesen el voltam ájulva a látványtól.
- Wooow- simogattam a kormányt.
- Ha egy karcolás is esik a kocsimon kifizeted,nem úgy mint a cipőmet. - nyomkodta mellettem a telefonját még mindig.
- Ahh szóval felismertél… - vakartam zavart vihogásom közben a fejem.
- Aki tönkreteszi a kedvenc cipődet,azt nem felejted el.
- Én tettem volna tönkre? – meresztettem rá nagy szemeim.
- Szerinted ki hibája volt? –nézett rám hunyorítva.
- Biztos nem az enyém. Nem az én hibám,hogy rövidlátó vagy. Ne nekem panaszkodj,hanem az orvosodnak…
- Te kis… - szorította össze a fogait.
- A helyedben nem fejezném be a mondatot,mert hosszú az út hazáig gyalog. –vigyorogtam,miközben betettem a helyére a kulcsot.
- Azt hiszed,valami csúnyát akartam mondani?
- Nem hiszem,hanem tudom.
-Én ettől sokkal kulturáltabb vagyok…
- Hát persze… - fordítottam el a kulcsot és felbőgött a motor. – Whaaaaa. Akkor indulhatunk?
- Már az is késő lenne,ha otthon lennék.
- Talán időpontra mész haza? Egyébként minek neked sofőr? Nem is vagy részeg! Vagy talán anyukád a véralkohol szintedet is méri és ha kocsiba ülsz ,akkor ugrott a zsebpénz? – nem szólt semmit,csak zavartan nézett ki az ablakon,a nevetést csak pár másodpercig tudtam visszatartani,majd mint a vulkán úgy tört ki belőlem.
- Sokat kérdezel,azért hívtalak,hogy vezess,nem azért,hogy kielemezd az életem,amihez semmi közöd.
- Jó,igazad van, bocsánat… - a nevetés még mindig ott bujkált a hangomban,majd telefonom csörgése csapta meg a fülem. – Ne haragudj,ezt fel kell vennem. – a fülemben megnyomtam a kis gombot és már beszéltem is.
- Mi történt Jae Sun? – a hallottaktól igazán nem örültem. - Azonnal megyek,ne engedd oda Youngot.
Gyorsan vettem egy jobb kanyart a fehér csodával.
- Hej! Hová mész? Azonnal vigyél haza!
- Sajnálom,SOS helyzet van! Segítened kell.

A házunk előtt leparkolt a luxus autó én pedig idegesen pattantam ki a kocsiból.
- Azonnal jövök,addig pihend ki a Soju-t. – csaptam rá a kocsi ajtaját és rohantam a kulcsaimat előbányászva az ajtóhoz.
- Hol a macska? Mit csináltatok vele? –dobtam le a cipőmet a földre,mikor megláttam a földön nyávogó állatot.
- OH MY GOD! – térdeltem le a cica mellé és próbáltam felvenni,de nem tudtam,hogy nyúljak hozzá.
- Mi az ördög ütött belétek? Mit tettetek a nyakára?
- Nyakörv…
- Milyen nyakörv? Az egy pillanatszorító,amit a locsolócsőhöz szoktam használni. Rátok már tényleg nem lehet hagyni semmit? – mérges voltam és tudtam,hogy nem szabadna veszekednem a két öcsémmel,de az állatot annyira sajnáltam,hogy így adtam ki a dühömet. Az öcsém Young szipogott és lefelé görbült a szája.
- Sajnálom Sunny Noona. – dörzsölte a szemét.
- Miért veszekszel rájuk? –fogta meg az utasom a cicát,aki pár ugrálás és nyávogás közepette megszabadult a szoros nyakörvtől. Csak feküdt az állat a padlón én pedig megböktem a mutató ujjammal.
- Meghalt!? –néztem kétségbeesetten az utasom szemeibe. Most mit tegyek? –fogtam a fejem. - Engem Ahjumma kinyír.
- Semmi baja nincs, csak megijedt,lélegzik és pihen,mit parázol ennyire? Nem is volt szoros az ideiglenes nyakörv,csak nem szereti a cica,ha a nyakánál fogják.
- Tényleg?
- Tényleg! –fintorgott rám gúnyos hanglejtéssel.
- Istenem,de megkönnyebbültem. De Young hogy tetted rá,ha a cica nem szereti,ha a nyakát fogdossák.
- Kicsit összekarmolászott,de nem akartam,hogy megszökjön az éjszaka…
- Megsérültél? Mutasd a kezed. – felém nyújtotta apró kezeit ,de két karmoláson kívül nem volt rajta semmi más,így a táskámból előhalásztam a ragtapaszaim és leragasztottam neki.
- Sipirc aludni! – mutattam az irányt a fejemmel. – Téged pedig hazaviszlek. –néztem a szőke fiúra,aki felvette a cicát és az ágyra tette. Annyira örültem,hogy semmi baja nem volt,hisz már mosakodni és dorombolni kezdett. Igazán nem hiányzott egy felesleges dráma az életemből,de túléltem.
A ház óriási volt,ahol leparkoltam és gyönyörű.
- Köszönöm,hogy segítettél a macskával. - kapcsoltam ki a biztonsági övet.
- Nincs mit Sunny Noona.- bólogattam mosolyogva,majd szemöldökömet összehúzva fagyott le a mosoly az arcomról. - Várjunk csak! Honnan tudod a becenevem és mióta vagyok a Noona-d?
- Nem vagy a Noona-m és soha nem is leszel,még ha idősebb is vagy tőlem,akkor sem foglak így szólítani … SOHAA –lehelte az utolsó szót.-Csak az öcsédet ismételtem. – magyarázta ellenséges fintorral az arcán.
- Ahh… - fintorodtam el én is,majd megláttam a kezén a karmolást,még mielőtt kiszállt volna… követtem én is a példáját és kiszálltam,majd elindultunk a saját utunkon,Ő be a kapun én pedig fel az utcán. Mikor már nem láttam megálltam és még egyszer szemügyre vettem a házat,amiben lakik.
- Tudtam,hogy kő gazdag… - visszasétáltam az autójához nagy sóhajok közepette és a visszapillantó tükörre ragasztottam egy cetlit,egy sebtapasszal.