6. fejezet Mosolyt csal az arcomra.

Him Chan Pov:


Elég sokáig tartott hazavinnem Gangnamból Sunny-t,aki útközben elaludt az anyósülésen… Így,hogy aludt kevésbé tűnt harciasnak. Hosszú szempillái meg sem rebbentek,mikor leállítottam a motort a házuk előtt. Úgy gondoltam nagyon fáradt lehet,ha ilyen mélyen alszik így hagytam egy picit aludni. Elmémbe kúsztak a nemrég elhangzott szavai:

„Inkább vigyél enni,mert éhen halok Hamupipőke,neked meg éjfélre itthon kell lenned…”

Beindítottam az autóm és kifordultam a ház elől. A város fényei között úsztam a kedvenc autómmal,a mellettem alvó lánnyal,ami furcsa volt,nem azért,mert szokatlan volt csak mégis más volt,bár nem tudtam volna megmondani,hogy mitől. Az autóban nem lehetett hallani a mellettünk elszáguldó város zaját,kivéve az Aston Martin suhanó hangját. Szerettem ezt a hangot. Vidámnak éreztem magam. Anya nem jött rá,hogy valójában semmi közöm nincs a mellettem alvó lányhoz. Azt hittem nem fog sikerülni,de végül jobb lett,mint vártam. Úgy gondoltam tartozom neki,így vettem neki vacsorát. Visszafelé tartottunk,amikor mocorgásra lettem figyelmes.
- Elaludtam! – ijedt fel hirtelen.
- Azt hittem sosem kelsz fel.
- Bocsi! Kicsit rosszul alszom mostanában,de most meglepően jól szundítottam. - kicsit kinyújtotta a karjait-amennyire a szélvédő engedte- sóhajtott egy nagyot,majd a frászt hozta rám hirtelen kiáltásával.
- OMO! –nyomta az ablakra az ujját.
- Vedd le a kezed az üvegről! Össze-vissza kened! – ripakodtam rá.
- Jó! Jó! De ott akarok enni! –teljes lázba jött,miközben egy sátoros kifőzdére mutogatott olyan lelkesedéssel,akár egy gyerek.
- Annyira rég ettem vörös babos tésztát. Ehetünk ott?
Nem igazán volt ínyemre a sátoros étkezés,de láttam rajta mennyire szeretné és fene tudja miért,de megálltam a sátor előtt.
- Ugye még soha nem voltál ilyen helyen?
- Nem igazán… - azért a lábaim elég ütemesen haladtak a sátor felé,annak ellenére,hogy semmi kedvem nem volt bemenni.
- Annyeong! – kukkantott be a sátor „ajtaján” Sunny. A ponyva különös suhogása zavaró volt. Egy idős hölgy és talán a férje üdvözölt minket. Az asszony fején fehér kendő volt ,derekán szorosan megkötött kötény díszelgett. A hajában egy-két tincset már befestett az idő. Épp egy adag tésztát merített ki a gőzölgő vízből majd a felé tartott tálba rakta,amit a férfi fogott… Az Ahjusshi idősebb lehetett jó pár évvel az asszonytól,de talán csak az idő törte meg ennyire. Szinte kopasz volt,a fülénél lehetett látni még,hogy egykor volt haja. Háta görbe volt,nehezen mozgó,de ahogy néztem őket egy biztosat tudtam megállapítani róluk,hogy mindkettőjük mosolya őszinte. Talán mi voltunk egész este az egyetlen vendégek,aki betévedt a kis sátorba,de ha nem is,abban biztos voltam,hogy örülnek neki,hogy itt vagyunk.
- Ahjumma! Egy tál vörösbabos tésztát kérek! – emelte fel a kezét rendelésre Sunny. - Te mit kérsz?
- Semmit!
- Ugyan! Egyél! Ma te fizetsz! – legyintett majd odakiáltott,hogy mégiscsak két tállal kérnénk. Ha nem
mondja,hogy én fizetek,akkor is tudom,de azért mosolyra húzódott a szám leleményességét látva.
- Úgy láttam te sem ettél sokmindent. Biztos ideges voltál… Láttam,hogy a répát is tologattad a tányérról. Nem szereted ugye?
- Nem a kedvencem… Egész jó megfigyelő vagy .
- Igen! Sok mindent túl kell élni az életben. Járj nyitott szemmel. Téged meg amúgy is könnyű kiismerni.
- Biztos vagy benne? – hunyorogtam rá.
- Eddig azt vettem észre,hogy nem szereted a répát,babusgatod a kocsidat,nem nagyon hiszem,hogy van hobbid,kicsit vagyis nagyon finnyás vagy és nem utolsó sorban félsz anyukádtól és bármire hajlandó vagy a béke fenntartása érdekében.
- Ez mind szép és jó,de egyáltalán nem ismersz és közlöm,hogy igen is van hobbim.
- Tényleg? – pislogott rám kimeresztett szemekkel és kissé jobban ráhajolt az asztalra.
- Igen van!
- Mi az?
- Majd egyszer megmutatom… - vigyorogtam rá,de már elém is rakták a gőzölgő tésztát. Finom illata volt. Sunny nem foglalkozott semmivel ezentúl,csak kinyújtott nyelvvel koncentrált a pálcika kettéválasztásához.
- Egyél! –biccentett a fejével felém,miközben feltekert egy adag tésztát a pálcikájára.
- Nincs pálcikám… - mondtam halkan,bár nem akartam bevallani. A szájába harapott és úgy nevetett,majd elém tartotta az övét a tésztával.
- Még nem ettem vele… Csak,hogy lásd kedves is tudok lenni. Gyerünk edd meg!
- Nem kell! –tiltakoztam,de szinte már a számba nyomta,s mikor rászántam magam,hogy megeszem elkapta és megette ő.
- He-He! Nem eszik azt olyan forrón... – kénytelen voltam belátni,hogy én voltam a hülye,hogy azt hittem tényleg nekem nyújtja.
- Ajusshi kérhetünk még egy pálcikát és egy üveg Sojut? –kiálltott a férfinak
- Máris viszem. –kiáltott vissza rekedt hangon.
- Inni akarsz? – néztem meredten a velem szemben ülő lányt.
- Te is nem?
- Hát nem! Nekem haza kell vezetnem!
- Ugyan! Szakadj már el a földtől! Mrs. Kim nem is annyira félelmetes,mint amennyire te félsz tőle.
Bár mikor rád kiabált kissé berezeltem. – bólogatott majd egy újabb adag tésztát szürcsölt fel. Végre én is hozzáláthattam.
- Ma még kedves is volt velünk. Türtőztette magát,ahogy kértem,bár azért finoman bemutatkozott.
- Eléggé hasonlítasz az anyukádra.
- Teljesen különbözünk.
- Ahogy én látom,az alma nem esett messze a fájától…
- Nem akartok anyámra hasonlítani,nem akarok olyan lenni mint ő,akiben semmi életkedv nincs,csak a munkájának él,amikor csak teheti gátol abban,amit szeretnék… - tudtam,hogy kimondtam hangosan a dolgokat és nem voltam biztos benne,hogy jól tettem,de féltem,hogy olyan kezdtem lenni,mint ő.
- Akkor ne legyél olyan! Te sokmindent megtehetsz,amit én nem,használd ki.
Tudtam,hogy kihasználom a lehetőségeimet és ahol csak tudok kibújok anyám markából,valami mégis hiányzott.
- Finom a tészta ugye? – zökkentett ki gondolatmenetemből és elérte,hogy ne gondoljak másra,csak arra,hogy ő már rég lenyelte a tányér tésztát és egy fél üveg Soju kúszott le a torkán.
- Hej! Hej! Hej! – fogtam meg a poharat,amit épp a szájához próbált emelni. – Nem iszol többet!
- Teljesen józan vagyok Him Chan! Apám alkoholista volt,én tudom,hogy hol a határ és hogy mennyit bírok. De ideje hazamennem plusz nem teszek jó benyomást rád,ha lerészegedem.
Felállt és határozottan meg mertem volna rá esküdni,hogy stabilabban ment,mint józanul.
- Köszönöm! Nagyon finom volt. – intett az idős házaspárnak és előre ment,míg én kifizettem mindent. Ahogy kiléptem a sátorból a friss nyári szellő megcsapott és annyira üdítő volt,hogy nem győztem magamba szívni. Sunny az autó bal oldalát támasztotta,most láttam rajta először,hogy gondterhelt.
- Talán azért ivott,mert bántja valami…? – tettem fel magamnak a kérdést,miközben felé közelítettem,de amit odaértem egy bíztató mosollyal adta a tudatomra,hogy indulásra készen áll. Nem beszélgettünk a következő 5 percben,míg le nem parkoltam a házuk előtt.
- Elkérhetem a telefonszámodat,hogy fel tudjalak hívni a teázáskor?
- Nem arról volt szó,hogy a mai nap után elfelejtjük egymást?
- Akkor még nem gondoltam,hogy ennyire jól fog sikerülni a nap. Lehet hülyeség volt az egész…
- Akkor az lenne a legjobb,ha elfelejtenénk egymást és valahogy kivágnád magad a teázásnál. Azért itt a számom,ha nagyon nagy bajban lennél. - egy cetlire írta fel,ahogy azt tőle vártam. - Csak akkor hívj,ha már a hajadat tépi,nem akarok még egy bonyodalmat az életembe…
- Bonyodalmat?
- Rád céloztam…
- Ja,tudhattam volna… - fintorogtam.
- Már nem érsz haza éjfélre Hamupipőke! Ugrott a zsebpénz!
- Miattad nem érek haza,mert annyit eszel.
- És még így is szép vagyok… - pislogott rám bájosan.
- Azért ne essünk túlzásokba!
- Ugye nem akarod,hogy erre most válaszoljak?
- Nem…- mondtam,mert tudtam,hogy úgy is lenne rá valamilyen frappáns beszólása.
- Vigyázz az úton hazafelé! – nyitódott az ajtó és már az egyik lábát ki is tette az autóból.
- Várj! – nyúltam le az elrejtett vacsoráért. - Ezt add oda a testvéreidnek,eredetileg neked vettem,de te már bezabáltál…
- Mi ez? – nézett a szatyorba.
- Kimbap!
- Wow! Imádom a kimbapot. Csorgott érte a nyálam.
- Láttam,azért vettem,de neked a sátoros hely kellett…
- Köszönöm a vacsorát. –néha úgy mosolygott,hogy el is felejtettem milyen ördögi. – Jó éjt!
Megvártam míg a kis házban felgyúlnak a fények és elindultam haza. Egész úton az aznap történtek játszódtak le a fejemben és mosolyt csaltak az arcomra,csak akkor fagyott le ,mikor hazaérve anya behívott az irodájába. Leültem vele szemben és vártam,hogy mi fog következni.
- Him Chan! Te mit gondolsz Sun Hi-ról? – teljesen meglepett a kérdése.
- Nagyon aranyos,vicces és szép. – mondtam végül anyámnak,aki csak csendesen bólogatott,majd így felelt.
- Szerintem is. Orvos családból származik,ez nem rossz,de azért figyelni foglak titeket.
Kicsit aggódtam a kijelentése miatt,a tusoló alatt állva is azon gondolkodtam,hogy vajon rájött-e vagy sejt-e valamit. Aggasztott,de úgy döntöttem az ágyamba bezuhanva,hogy ezzel inkább majd holnap foglalkozom.

5. fejezet! Izgalmas vacsora...

A lábam kissé remegett,mikor kitettem az autóból.
A ház még mindig olyan hatalmasnak tűnt,mint először. Ámulva néztem a kovácsolt vas kerítésen túl.
- Lehetőleg keveset beszélj,ha hadarsz és hülyeségeket hordasz össze,akkor anya biztos rájön és akkor megkeseríti az életünket. Lehetőleg ne zabálj,az lenne a legjobb,ha nem is ennél,mert le fogsz bukni.
- Azt gondolná az ember,hogy egy ilyen meló elvégzésével ehetek,ihatok,erre étlen,szomjan leszek… Oké! – bólogattam beletörődve. - Megteszek minden tőlem telhetőt.
Mondtam végül és akkor úgy is gondoltam,de ahogy beléptem az ajtón, megcsapott a pénz különleges „illata”ami a berendezésekben és a az egész ház elrendezésében nyilvánult meg. Modern volt,de néhol ott bujkált a régi hagyományos stílus,ami főként egy-egy bútorban nyilvánult meg. Ilyen lakásokat talán a TV-ben láttam,de hihetetlen volt felfogni,hogy ilyen helyen is élnek…
Bámészkodásomat egy nő zavarta meg,aki fehér ingjében és fekete szoknyájában túl formálisan hatott. Azon kívül túl fiatalnak tűnt,hogy Him Chan anyja legyen.
- Ő itt Cho Hee a ház vezetője és egyben jó barátom.
- Üdvözlöm. - hajolt mélyet ,majd én is követtem a példáját. A ház vezetője szó úgy hangzott,mintha ő lenne a góré,de sejtettem,hogy nem így van,csak egy kicsit kellett a házba bentebb menni és megláttam a nagy tölgyfaasztal mögött ülő finom hölgyet,aki a papírjaiba volt temetkezve. Apró félholdalakú szemüvegén lánc lógott. Valószínű ezüstből vagy aranyból készült. Szemei vékonyak és szigorúak voltak.
- Him Chan! –lepődött meg az asszony,majd kecses léptekkel felénk közelített. Vékony volt,tökéletes alakja volt a korához képest. Persze úgy szokták mondani a pénz karbantart,valószínűnek tartottam,hogy ez áll a dolog hátterében. Amint odaért elénk rám nézett és a babszem picit beragadt a fenekembe a nézésétől. A gombóc lassan csúszott le a torkomon,de azért mosolyogtam.
- Anya… Ő itt a barátnőm Lee Sun Hi. – A név hallatán felkaptam a fejem,fel sem tűnt először,hogy a „Song Sun Hi” helyett „Lee Sun Hi”-t mondott. Azután leesett,hogy szándékosan nem az igazi nevem mondta. Az én dolgom egyenlőre csak az volt,hogy illedelmesen köszönjek és mosolyogjak.
- Örülök,hogy találkoztunk. Nem gondoltam volna,hogy a fiam hazahozza a barátnőjét. Foglaljatok helyet.
A szoknyám magam alá hajtottam és leültem. Próbáltam szépen ülni,ahogy azt az előkelő lányoktól láttam. Him Chan csak lazán levágta mellém magát a kanapéra,mint akinek az összes életkedve elment. Finoman bokán rúgtam,szerencsére ott volt az asztal előttünk,amitől Mrs. Kim semmit sem láthatott. Egymásra vigyorogtunk, mostmár ő is kihúzta magát és tartotta magát a szerepéhez. Nem is értem miért kellett figyelmeztetni,hisz neki ez jóval fontosabb volt,mint nekem,persze ettől még láttam rajta,hogy ideges.
- Mivel foglalkoznak a szüleid? –pont a közepébe,ahogy sejtettem. Mrs. Kim nem volt kis pályás nő,csak azt volt képes befogadni a családba,akinek vagyona van. Him Chan-nak eszébe se jutott,hogy ezt meg fogja kérdezni az anyja,de én számítottam rá és válaszoltam.
- Édesanyám egyedül nevelt 10 éves korom óta,miután édesapám eltávozott külföldre költöztünk ,ahol anyukám lehetőséget kapott,mint orvos. Nem rég tértem vissza Koreába,hogy hasonló jó orvos váljon belőlem is,mint anyukámból.
- Ohh.. Átérzem egy egyedülálló nő helyzetét. Him Chan-t én neveltem fel és mindent a két kezem munkájából építettem fel,amit itt látsz. – mosolyogva néztem szét és meg sem lepődtem,hogy felvágott a pénzével,az alma nem esett messze a fájától alapon,erre is lehetett számítani.
- Vannak testvéreid? –érdeklődött tovább.
- Nincsenek! Egyedüli gyerek vagyok.
Him Chan idegesen aprókat billegett,szinte már a körmét rágta,túl feltűnő kezdett lenni. A térdén lévő kezére tettem a kezem,amitől kissé felgyorsult a szívem,de legalább meglepődött és abbahagyta az idegesítő mocorgást.
- A fiam kicsit ideges,amiért bemutatja nekem a barátnőjét… Aggódik értünk… - mosolygott széles vigyorral,de valahol a mosoly mögött ott volt az,akitől a mellettem ülő fiú tart.
- Bizonyára…- zártam le ennyivel.
- Mond csak Sun Hi. Hogy ismerkedtetek meg?
- Anya! Muszáj neked mindenről tudnod?
- Igen! – jelentette kis szilárd határozottsággal. Zavarodottan pillantottam az egyikről a másikra.
- Alig hogy visszatértem Koreába a közeli parkban sétáltattam a kiskutyámat Nessy-t,mikor elszökött tőlem ,de egy kedves megmentő visszahozta nekem,Ő volt Him Chan,hálám jeléül meghívtam egy teára,már akkor éreztük,hogy rengeteg közös van bennünk. – olyan édesen adtam elő hamis monológom,hogy egy színésznő is megirigyelte volna. Him Chan az orra alatt mosolygott,de tudtam,hogy egy nagyobb hahotázást fojtott magába.

Mrs. Kim kikérdezett mindenről,amit fontosnak tartott,csak ezután invitált az ebédlőbe,ahol annyi étel volt,hogy én egész hónapban nem látok annyi kaját,mint amennyi ott volt. Még hozzá sem láttam az evéshez,de már valami lazán fájdalmat okozott az asztal alatt. Az asztal alá nézve nem más volt az,mint Him Chan lába. Visszarúgtam,mire aprót ugrott a székben. Alig ettem egy kis rizst,pedig csorgott a nyálam a finom kimbap-ért. Persze tudtam magam türtőztetni,de mikor Mrs. Kim nem figyelt ártatlan kutya szemekkel néztem Him Chanra,aki még ki is röhögött. A vacsora után visszamentünk a nappaliba. Persze Mrs. Kim előttünk ment,csak én voltam lehangolódva az éhség miatt és leghátul kullogtam vissza a nappaliba,vagyis csak szerettem volna,mert a szőnyeg szélébe beleakadt a cipőm sarka és majdnem nyomtam egy hasast,de szerencsémre sikerült megtámaszkodnom a kezemen. Him Chan mint a villám ott teremt mellettem és talpra rántott,így az anyukája mikor visszanézett már csak annyit látott,hogy vidáman karolok a fiába,majd bement a nappaliba sejtve,hogy követjük. Him Chan nevetett a bicegésemen,mert picit kibicsaklott a lábam.
- Nagyon vicces… - fintorogtam fel rá ellökve magamtól.
- Az is…- kuncogott tovább,majd otthagytam gyors léptekkel,nem törődve a fájdalommal ,így nem győzte szedni a lábát utánam. A nappaliban tovább folytatódott a kérdezz-felelek egy borzalmas ízű tea társaságában.
- Mióta is vagytok együtt?
- Két hónapja!
- 3 hete! –vágtuk rá egyszerre,de az első ijedtségből gyorsan kivágtam magam.
- 2 hónapja és 3 hete. Még nemrég ismerkedtünk meg,de már most érzem,hogy különös kapcsolatunk lesz. A barátnőim mind irigyek rám,amiért ilyen jóképű és kedves férfit találtam,mint a fia. Most már látom kitől örökölte a szépséget és a jólneveltséget.
- Ohh… de kedves. Mindig próbáltam arra nevelni a fiam,hogy legyen kedves másokhoz…
- He-he-he – vihogtam de a fejemben egészen más gondolat úszott át például,hogy a nevelése velem szemben annyit ér,mint németben a „nix”*,de ezt nem mondtam ki hangosan,csak vigyorogtam tovább.
- Him Chan! –ordított hirtelen fel Mrs. Kim,mire mindketten jócskán megijedtünk és nem tudtuk,hogy hová tegyük a szituációt. Him Chan gyorsan kihúzta magát.
- Mondtam már neked ezerszer,hogy ne ülj úgy,mint a kocsmában. Ez a legrondább dolog,ha valaki úgy ül,mintha szét akarna esni.
Inkább nem szóltunk semmit,csak mindketten kihúztuk magunkat. Én is úgy ültem ott,mint aki karót nyelt. Eddig azt hittem,hogy különösebb gond nincs Mrs. Kimmel,de rá kellett jönnöm,hogy idegileg igen labilis.
- Ha nem bánja Mrs. Kim én távozom,holnap fontos elintéznivalóim vannak. Nem bánja,ha Him Chan hazavisz? Nem itt lakom a közelben és ő hozott el idáig. – próbáltam véget vetni a ma estének,így felálltam a szoknyámat megigazítva,indulásra készen.
- Te vagy az első lány,akit a fiam hazahozott. Jövő héten teázzunk együtt mi hárman. - kicsit haboztam a válasz előtt,de rávágtam rögtön a helyes választ:
- Hát persze!
Nem is mertem volna nemet mondani.
- Him Chan! Éjfélre érj haza! –utasította már az ajtót kinyitó fiút.
- Rendben! –kiabált vissza,majd távoztunk.
Ahogy elhagytuk a ház bejáratát 5 méterrel a megkönnyebbülés egyszerre szakadt ki belőlünk,majd elnevettem magam. Annyira viccesnek tartottam azokat a dolgokat,amik történtek,hogy nem tudtam megállni,hogy ne nevessek. Még a kocsiba beszállva is nevettem,hiába csitított Him Chan,hogy hagyjam már abba,mert meghallják,nem tudtam. A szemembe könnyek jelentek meg a jókedvtől.
- Nem buktunk le! –újságoltam a mellettem ülő fiúnak.
- Csodával határos módon nem. Nem gondoltam volna,hogy ilyen jól tudsz hazudni… Honnan szedted ezeket a dolgokat?
- Az összes kérdésre felkészültem…Az összes dolgot doramákból szedtem össze.
- Még hogy nem tanít semmire a TV!
- Látod! Nem vagyok olyan hülye,mint amilyennek gondolsz.
- Aha,lehet egy kicsit tévedtem,de nem sokat…
- Kac-Kac! Inkább vigyél enni,mert éhen halok Hamupipőke,neked meg éjfélre itthon kell lenned…

4.fejezet a kaland kezdete...

„Az ajánlatom,hogy játszd el a barátnőmet.”

Nem tudom milyen ötlettől vezérelve találtam ki ezt,mivel nem volt választásom csak vártam a válaszra. Pislogása egyre gyorsabb lett,majd elnevette magát.
- Ugye most csak vicceltél? Mert ha viccelsz,akkor elég rossz humorérzéked van.
Legyintett egyet,mint aki elkönyvelte magában,hogy csak vicceltem,majd elindult felszedni azt,amit hisztijében vagyis félelmében levert a konyhaasztalról.
- Őszintén megmondom,ettől rosszabb ötletem még soha sem volt,de mivel egy barátomat sem kérnék meg ilyenre és bajban vagyok,neked pedig kell a pénz. Miért is ne?
- Azért,mert le fogunk bukni… Szerintem ez hülyeség…
- Meg se próbáltad,akkor miért mondod,hogy nem fog menni?
- Hisz még a nevedet sem tudom,mert voltál olyan kedvesen bunkó,hogy nem mutatkoztál be.
- Te ennyire szenilis vagy? Már hallottad a nevem a klubban,azt hittem megjegyezted.
- Bocs,hogy nem hagyott bennem mély nyomot…
Az agyamra ment az örökös beszólásaival és mindezt egy mosollyal kísérte le.
- Akkor hagyjuk ha nem érdekel…
Nem erőltettem a dolgot,nekem sem volt hozzá nagy kedvem,de a kényszer nagy Úr…
- Várj! Várj! –szaladt utánam,mikor már a bejárati ajtót nyitottam.
- Veszélyes? Nem akarok olyan dologba belekeveredni,ami felhívja rám a figyelmet,vagy bajba kerülhetek.
- Csak holnap találkoznod kell valakivel. Ennyi az egész és megfizetlek érte. – Lazán a szájába harapott és elgondolkodott rajta…
- Elvállalod,vagy nem ? Ne húzd az időt.
- Jó! Jó! Elvállalom!
Így,hogy kimondta,hogy elvállalja,egyáltalán nem nyugodtam meg,sőt inkább idegesebb lettem,mint azelőtt. Tudtam,hogy nem volt fair tőlem ilyet ajánlani,de túl akarta élni.
- Akkor holnap találkozunk a kávézó közelében,olyan 6 körül.
Bólintott.
Szó nélkül hagytam ott,s mielőtt kiléptem volna a fa kerítés kapuin visszafordultam.:
- A nevem Kim Him Chan! Legalább egy napig jegyezd meg!
Az ajtóban álló lány arcából szinte semmit nem lehetett látni a háta mögül kiszűrődő fény miatt. Besötétedett,de ez nem változtatott a szomszédok tekintetén. Mintha soha nem láttak volna embert úgy bámultak meg. Néztem őket addig,amíg el nem fordultak,majd beszálltam az autómba és elhajtottam.

SUN HI POV:

Az ajtóból nézve egész vagányan távozott ,de valószínű,hogy inkább csak a turbózott motort találtam vagánynak. Az alvás nehezen ment,de sikerült elaludnom,annak ellenére,hogy rengeteg minden járt a fejemben.
Másnap kicsit izgatottam vártam Him Chant Gangnam kerületének közepén. A kávézó közel volt,de én csak egy követ rugdosva ,egy szűk utcában vártam meg ál barátomat. Az úton a kis kövek puzzelként olvadtak össze némi por kitöltötte a réseket közöttük. Kicsit elbambulva meredtem rájuk,számolgatva mennyi is van belőlük,de próbálkozásom lehetetlennek bizonyult. Nem is a köveket akartam megszámolni,csak azt szerettem volna,ha az idő gyorsabban telik. Fél 6-kor értem a helyszínre,de Him Chan sehol nem volt. Végül 6 óra előtt 3 perccel megállt mellettem. Csak néztem rá öltözéke egy fekete farmer és egy fehér póló volt,pár kiegészítővel tette teljessé és az elmaradhatatlan napszemüveggel.
- Mi ez rajtad? – kénytelen voltam lenézni magamra,mert nem értettem a kérdést.
- Ruha!?
- Ebben akarsz velem jönni?
- Arról nem volt szó,hogy hová megyünk és,hogy mit kell felvenni.
- Oké,de gondoltam van annyi eszed,hogy valami elegánsat veszel fel a szakadt farmerod és inged helyett… és tornacipő? – lenéztem a lábamra a kedvenc csukám volt rajtam,így csak felvigyorogtam rá.
- Szó sem lehet arról,hogy ebben a cuccban mutatkozz anyám előtt.
- Anya? –meresztettem ki a szemem. A gyomorszájam picit görcsbe rándult. – Igazán szólhattál volna,hogy az anyukádnak kell hízelegnem.
- Elvállaltad volna?
- Nem. - motyogtam az orrom alatt picit lemaradva mögötte. - De ha tudtam volna,hogy vele találkozom nem ezt vettem volna fel.
- Az ő ízlésének megfelelő ruhád,akkor sem lenne. –huppant be a volán elé. – Mire vársz? Szállj be! – nézett ki a kocsiból. Fejemben hirtelen animébe illő jelent futott végig.
„Mi van,ha most fognak elrabolni és rákényszeríteni olyan dologra,amit nem akarok?”
Úgy ráztam a fejem,mint egy félőrült,hogy tűnjenek el a fejemből a buta gondolatok.
- Te mi a francot csinálsz? – fintorgott rám Him Chan.
- Azt hiszem túl sok animét nézek! – nyitottam ki az autó ajtaját és behuppantam a fiú mellé.
- Ki kérdezte? –tolta a szemüvegét feljebb az orrán,én pedig rosszállóan hunyorítottam rá. –Inkább nézzünk neked valami elegáns ruhát…
- Ácsi! –emeltem fel a kezem tiltakozóan. - Nekem nincs pénzem ruhákra,főleg nem méreg drága darabokra.
- Ha így jelentsz meg anyám előtt,vagy képletesen eltiltanak egymástól,ami nem is lenne probléma,csak az amit azután el kell szenvednem. Vagy a másik lehetőség,hogy azonnal lebukunk és én járhatok vak randikra,amiből az következik,hogy meg kell nősülnöm,amit nem igazán tervezek.
- Azért nem ilyen rossza a helyzet…
- Néztél már te tükörbe?
- Hát biztos nem annyit mint te,de még így is tisztában vagyok a hibáimmal,amivel te nem,mert míg te egy tökéletességet látsz a tükörben én egy nagy majmot látok ,ha rád nézek. –szinte fuldokoltam a szavakban,olyan habitussal hadartam el a mondandómat.
- Aiiijjjssss… - Nem sok mindennel tudott visszavágni,csak a fogát összeszorítva vezetett tovább.
- Milyen jól nevelt… - suttogtam alig hallhatóan az orrom alatt.
- Örülj neki,ha nem lennék az,most bajban lennél.
- Persze-persze!

A hely,ahol leparkoltunk Gangnam közepén lehetett egy forgalmas utcában. A kirakatokban a ruhák gyönyörűek voltak,én úgy tapadtam rá,mint kisgyerek az édességpultra. Akkor múlt el a varász,mikor megláttam az árcédulátígy sikerült az üvegről lecuppannom,Him Chan már az üzletből fintorgott rám és intett,hogy szálljak le a földre és menjek be. Az eladó egy húszas évei elején járó ,csinos, egyenes hajú,jól öltözött lány volt,bár ez alap egy ilyen üzletben,ám az első szemkontaktus alkalmával észrevettem,hogy nem épp az a barátságos alkat,inkább az a tipikus lenéző modora volt. Hogy miből jöttem rá? Mikor Him Chan megkérdezte,hogy
„Tudunk vele kezdeni valamit?” A tetőtől-talpig felmérlek után nem csak fintor jött,hanem enyhe nevetés is,aminek én igazán nem örültem,de az öklömet erősen szorítva leküzdöttem a kiadós pofont,amit szerettem volna neki adni.
Mikor alsó iskolába jártam a tanáraim és az iskolatársaim mindig kinevettek és kiközösítettek engem,még az sem volt ritka,hogy megvertek,azért,ahogyan éltünk. Akkor fogadtam meg magamnak,hogy soha nem fogom anyám példáját követni. Még így is sokszor terjedt az a pletyka,hogy tisztességtelenül végzem a munkám és hogy csaló pénzből tartom el a két testvéremet. Az elején nagyon nehéz volt megszoknom ezeket a rágalmakat,de az évek alatt hozzászoktam,hogy csak az a lényeg,amit én tudok,a többi már teljesen mellékes.
Talán kiült az arcomra,hogy mérges vagyok,mert a lány egy szemkápráztató mosoly következtében felém fordult és így szólt:
- Nézz szét nyugodtan,keresünk a méretedben. – Ez volt a mélypont,a fogaim is összeszorultak ,nem elég,hogy lenéz,még daginak is titulál. Füstölt az agyam,de vettem egy mély levegőt és elindultam kifelé.
- Ott szemben ,talán lesz a méretemben,azt hiszem,hogy itt csak akkor kapnék ruhát,ha anorexiás lennék.
Kivágtattam ,nem foglalkozva azzal,hogy Him Chan mit csinál.
- Héj! Várj! –hallottam magam után a futó lépteket. – Most miért pukkadsz?
- Én? Ugyan! Én nem szoktam pukkadni,főleg nem egy ilyen apuci kedvence miatt. Amúgy sem volt szimpatikus a bolt. – A hajamat borzoltam idegességemben,tudom,hogy hírtelen haragra gerjedek,ha piszkálnak és nehezen nyugszom le,de nem akarok börtönbe jutni,azért,mert kitépem Csipkerózsika haját… Nem is néztem szét úgy léptem le az útra és már csak a dudálást hallottam.
- Sunny! –kiabálták a nevem,mire megtorpantam. Egy kar rántott vissza a halálból.
- Legalább nézz szét,ha lelépsz az útról,ez nem a te környéked. – A szívem a torkomba dobogott az összes vér a fejembe tódult. Azt hittem meg fogok halni,de megmentett. A mellkasa túl közel volt,de a város zaját elnyomta a fülemben száguldó vérem ritmusa.
- Sunny! Jól vagy? –ragadta meg a vállam,erősen,két kézzel,de csak bólintani tudtam.
- Köszi. – dadogtam,mire elengedett. - Térj észhez,már nincs sok időnk.

Nehéz volt magamhoz térni,de sikerült és pár perc múlva olyan volt,mintha meg sem történt volna. Végül kikötöttünk egy szimpatikus boltban,ahol két lány sürgött forgott körülöttem,hogy megtalálják nekem a megfelelő ruhát. Én pedig csak leültem egy helyre törökülésbe és vártam,hogy mi fog kisülni az egészből. Az egyik lánynak szőke haja volt és egy óriási masni volt benne,megkérdezte tőlem,hogy kisminkelhet-e,amire rábólintottam és izgatottan vártam a végeredményt. Egy fodros rózsaszín szoknyát kaptam egy fehér blúzzal,amiben egész jól éreztem magam,ahhoz képest,hogy nem vagyok hozzászokva a szép magassarkú cipőkhöz,nagyon tetszett a külsőm. A sminkem szolid volt és pont annyi amennyi kellett,se több,se kevesebb.
HimChan valószínűleg megunta és elment ,így várnom kellett,de nem bántam,mert szépen elbeszélgettem az eladó lánnyal,aki teljesen el volt ájulva a barátomtól,avagy Him Chantól,hogy milyen helyes. Zavarban voltam és csak mosolyogva bólogattam. A hátam mögött felcsendült az ismerős mély hang.
- Nem látta a lányt,akivel jöttem?

- Ott van! –mutatott felém a lány. Him chan meg csak nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Mit lesel?
- Nem ismertelek fel. Így már anya is el fogja hinni,hogy jómódú vagy kivéve,ha kinyitod a szád,mert abból áramlik a szemét.
- Chööö… - húztam félre a szám. – Tényleg az anyukádhoz megyünk?
- Csak nem félsz? –kérdezte tőlem,miközben átnyújtotta az arany színben csillogó kártyáját az eladónak.
- Őszintén… - kezdtem volna,de amint visszakapta a kártyáját ment is ki az épületből.
- Jól teszed ha félsz,anyám Korea legfélelmetesebb üzletasszonya. Úgyhogy vigyázz mit mondasz.
- Nem félek senkitől,te még nem ismersz engem és ne is akarom,hogy megismerj,ha ennek vége szépen elfelejtjük egymást.
- Én is így gondoltam. –kattant a kulcs az ajtóban,majd bepattantunk az autóba mind a ketten és újra útnak indultunk. Kíváncsi voltam arra a személyre,akitől Him Chan ennyire félt. Majdnem elaludtam az autóban,a fejem már kezdte megadni magát,mikor óriásit koppanva az üvegen felébresztett.
- Megérkeztünk. - nyelt nagyot. Mindkettőnknek nagy volt a tét,ha ez sikerül több pénzem lesz,ha nem akkor lehet lesz még egy ember aki zaklatni fog. Egyel több vagy kevesebb,akkor úgy gondoltam,nem számít…

3. fejezet Az agyamra megy ez a nő...

HimChan pov:

Reggel már alig vártam,hogy elszabaduljak otthonról,így találkozót beszéltem meg a barátaimmal,alig hogy behuppantam a kocsimba,majd felraktam a napszemüveget a tükrömön megláttam egy cetlit. Lekaptam a szememről a szemüveget és letéptem a cetlit, az odaragasztott sebtapasszal együtt.

„ Visszafizetem a cipőd árát,vagy veszek egy ugyanolyat,ha ennyire értékes volt neked. Nem akarok senkinek sem adósa maradni. Tartozom neked egy szívességgel.”

A sebtapaszt mindkét oldalról megnéztem majd a cetlivel együtt bevágtam a kesztyűtartómba.
- Ez meg mi? – pillantottam meg a padlón egy kulcsot. - Ez biztos az övé… - húztam a szám és zsebre vágva indítottam kedvenc autómat ,ami már ki is kanyarodott a házunk elől.
Délután anyámmal kávéztunk a megszokott kávézóban,ez minden másnap vagy harmadnap program nálunk,miszerint töltsünk együtt egy kis időt…
- Fiam! – a hangsúly,már nem utalt semmi jóra. - Úgy gondolom,hogy ideje lenne elgondolkodnod a házasságon,24 éves vagy és a szomszédok is mindig nyaggatnak,hogy még sosem láttak lánnyal.
- Talán mert nem viszek haza egy lányt sem… - kortyoltam bele a kávémba.
- Miért nem? Tudod,hogy mindig szívesen fogadom a barátnőd,ha lenne…
- Hogy a tér figyelő kamerák rajtam csámcsogjanak? És hogy legyen beszédtéma?
- Him Chan! Viselkedj! – Anyám megint úgy érezte,hogy elvetettem a sulykot a hangnemmel,de nem tudtam megállni,hogy ne reagáljak az ötleteire.
- Egyébként mikor akarsz ettől a rémes hajszíntől megszabadulni? Nem tetszik…
- Nekem tetszik… - mosolyogtam rá. - Anya,van barátnőm és eszem ágában sincs vakrandikra járni,ahogy azt te tervezed.
- Szóval átláttál rajtam… - mosolygott rám azzal az ördögi arckifejezéssel,amivel szokott. - De akkor holnap hozd el vacsorázni.
- Majd megkérdezem,hogy ráér-e… - Majdnem kiköptem a kávém,mikor az ablak előtt megláttam Sunny-t,aki engem utánozott és provokált. Folyamatosan nevetett rajtam,nem értettem,hogy mi olyan vicces,majd egy újabb cetlit írt és ragasztott az ablakra vigyorogva,s mint egy gyerek kinyújtotta rám a nyelvét és elszaladt.
- Mit nézel annyira? – nézett volna anyám hátra,de gyorsan felpattantam azzal a kifogással,hogy megyek a mosdóba,s mikor már nem figyelt kiszöktem a cetliért.

„ Megfújtad már ma a szondát?”

A mondat végén egy halom nevetős smile,de engem csak bosszantott,hogy kinevet,így utána rohantam.
- Sunny! – kiáltottam el magam,ami kicsit furcsa volt,hogy kimondtam a nevét. Hátranézett kérdőn. - Szerinted ez vicces? –mutattam fel a papírdarabot.
- Szerintem igen,de gondolom,te nem nevettél rajta… - kuncogott.
- Ugye imádsz bosszantani? – húztam fel a szemöldökömet a cetlit feltartva.
- Nem tagadom,egész jól szórakozom. – mosolygott.
- Remek! De nem ezért jöttem utánad,csak…
- Nocsak-Nocsak! Kit látnak szemeim. Song Sun Hi! – jelent meg a háta mögött egy férfi. Sunny arckifejezése megváltozott már a hangtól,nagyon furcsa volt. Mintha kétségbeesés és düh suhant volna át az arcán.
- Csak nem ezt a gazdag fiúcskát fűzöd kislány?
- Nem erről van szó Uram… - válaszolta,majd felém fordult és így szólt.
- Pár méterre ,jobbra lesz a kávézó, amit keres,felírom a címet,egy pillanat. - nyúlt a táskájába a kis jegyzettömbért és a tollért. Mikor megírta összehajtotta és átadta.
„Menj! Kérlek!” Ezeket a szavakat olvastam le a szájról és az arca tényleg kétségbeesetten kért,hogy forduljak meg és menjek el. Nem ellenkeztem.
- Ahh… Így már odatalálok. Köszönöm. - fordultam meg magára hagyva a lányt.
- Milyen segítőkész vagy Sun Hi,de beszéljünk csak…- csíptem el ezeket a szavakat a beszélgetésből ,s mikor hátranéztem a férfi csuklón ragadta a lányt és elsétáltak. Kicsit durvának találtam a fickót,de nem akartam belefolyni a dolgaiba így hát csak kinyitottam a cetlit.


„ Sajnálom,később elmondhatod,amit szerettél volna. Tudod,hogy hol lakom…”



Felmerült bennem a gondolat,hogy talán segítenem kellett volna neki,olyan furcsa volt az egész…
Este azon gondolkodtam,hogy odamenjek-e a házához,vagy sem,mikor eldöntöttem,hogy odamegyek, az jutott eszembe,hogy hány órakor érkezzem. Végül hagytam az egész,hülye gondolatmenetemet és beültem a kocsiba,ami 7 óra után pár perccel leparkolt a kis ház előtt. Egy kisfiú nyitott nekem ajtót.
- Szia! Itt lakik Sunny?
- Ühüüm… - bólogatott a kissrác. – Noona a konyhában van,gyere be.
- Csak így beengedsz? És ha rossz ember vagyok? – hunyorítottam rá.
- Te vagy Noona barátja,aki segített a cicának.
- Barát…? –A kisfiú úgy mosolygott rám,hogy nem akartam elkeseríteni,hogy a nővére az agyamra megy,nem vagyunk mi semmilyen viszonyban. Végül követtem az előttem futó fiút,mikor óriási sikításra egymásra néztünk és rohantunk a hang irányába.
- Noona! – kiabált a fiú.
- Jae Sun! Young! Szedjétek le rólam. - sikította toporzékolva Sunny,de sejtésünk nem volt,hogy mire gondol,csak álltam ott röhögve és néztem,ahogy kezét,lábát söpöri ijedten és a haját borzolja.
- Noona,már ott van a földön. – mikor ezt meghallotta felém rohant és a hátam mögé bújt szorosan, megkapaszkodva a felsőmben.
- Vigyétek ki! –szorította erősen a pólóm és a hátamnak lapult. - Vidd ki! –lökött rajtam egyet.
- Hülye vagy? Én ugyan hozzá nem nyúlok ahhoz a békához.
- De felém ugrik!- nyöszörgött aprókat ugorva,csak akkor nyugodott meg,mikor az egyik fiú két kezébe vette és kivitte. Szinte hallottam a hátam mögött a megkönnyebbülést.
- Elengednél? – néztem hátra a vállam felett.
- Ohh… Sajnálom,biztos a sokk vett rá,hogy a te hátad mögé bújak.
- Igen,ennyire megijedni egy kis állattól.
- Te beszélsz? – mutatott rám mérgesen. - Te se fogtad meg és éreztem,hogy megugrottál,mikor felénk jött.
- Nem félek egy kis kétéltűtől. Csak undorodom.
- Az majdnem ugyan az. – igazgatta a haját.
- Hát nem éppen…
- Az egy dolog,hogy én lány létemre félek tőle,de te fiúként… Nem volt gyerekszobád? – túrt a hajába,amivel már idegesített.
- A szénaboglya fejeden az Isten sem segít,hiába igazgatod és tájékoztatlak,hogy a gyerekszobám nagyobb volt,mint a te házad.
- Chööö… felvágós bunkó. - motyogta az orra alatt,de szentül meg vagyok róla győződve,hogy ilyenkor azt hiszi,hogy csak ő hallja…
- Tisztában vagy vele,hogy ilyenkor mindenki hallja,hogy hangosan gondolkozol?
- Igen! Te tisztában vagy vele,hogy azt is akarom,hogy meghallják? Eddig azt hittem beképzelt vagy,de most már tudom is…
- Nyugi,nem kell sokáig elviselned,csak visszahoztam a kulcsodat a kunyhódhoz…
Egymásra fintorogtunk és farkasszemet néztünk. Az elektromos szikrák érezhetőek voltak köztünk,s szinte hallottam,hogy pattognak körülöttünk. Ő adta fel előbb,mintha úgy láttam volna,hogy elpirul,s igazam is volt,egy picit elpirult,de nem tartott csak pár pillanatig. A zsebemből kivettem a kulcsot és a tenyerébe tettem.
- Köszi,hogy visszahoztad a kunyhóm kulcsát.
Hirtelen ötlettől vezérelve tettem fel neki a következő kérdést:
- Vagy elég bátor hozzá,hogy pénzt keress?
- Mi? –nézett fel rám. – Nem csinálok semmi tisztességtelent…
- Ha könyörögnél se nyúlnék hozzád.
- Ha hiszed ha nem, én meg soha nem fogok könyörögni. – fintorgott fel rám.
- Az ajánlatom,hogy játszd el,hogy a barátnőm vagy…

2. fejezet Késő esti kaland...

A nap már ezer színnel készült a házak mögé bújni,én is végeztem mára a munkámmal. Fülemben kedvenc dalaim szóltak , a lemenő nap fényei és a dal,amit hallgattam valahogy bátorított,erőt adott nekem,mindenhez. Vidáman ugráltam hazáig,mint egy óvodás,de nem érdekelt,mert boldognak éreztem magam. Az öcséimnek sikerült egy napig életben tartani a macskát.
- Örülök neki,hogy nem nyírtátok ki,de fiúk,mi ez a rendetlenség? Azonnal kitakarítani a nappalit. Lássatok neki.
A konyhában is elég nagy káosz uralkodott,az üres tejes doboz a hűtőben a mosatlan edény halomban az asztalon,olyan volt,mintha egy hete nem takarítottam volna,de tegnap este arany rend volt mindenhol.
- Ilyen nincs… - vettem át a nyakamon a táskám és lomhán tettem meg az ajtótól a konyha asztalig azt a pár méter távolságot. Csupán egy fél óráig tartott elmosogatnom és még újabb fél óra volt,mire a vacsorát elkészítettem. Már így is késő volt,de a testvéreim Szombat este kihasználják az alkalmat,hogy tovább fent tudnak maradni,mert holnap nincs suli. Ez most nekem is jól jött,mert el voltam maradva a vacsorával,amit szélsebesen csaptam össze.
A vacsora után leültem a testvéreimmel a kanapéra animét nézni. Egyetlen egy közös programunk az anime nézés,amit mind a hárman nagyon szeretünk,persze Young a Dragon Ball-ért volt oda,Jae Sun a Naruto-ért ,az én kedvencem pedig a Fairy Tail volt. Néha napján összekaptunk melyiket is nézzük,de most a Dragon Ball-ra esett a döntés,amin sikeresen elaludtam… A telefonom csörgése ébresztett fel minket ,amikor az óra éjszaka 11 órát mutatott.
- Haló? Igen! Igen! –pattantam fel a kanapéról. - Egy fél órán belül ott leszek,majd keresem. - Letettem a telefont és a táskámat felkapva kiabáltam a tesóimnak,akiknek kipattant a szemükből az álom.
- Mennem kell dolgozni,zárjátok be az ajtót és menjetek aludni. Ha bármi baj van elértek telefonon. –csaptam be magamután az ajtót és nagy futóléptekben elindultam a forgalmas belvárosba. A megélhetés céljából sofőrködést is vállaltam,így akkor riasztanak ki otthonról,amikor csak akarnak.
A hely ahová mennem kellett egy luxus night club,ahová a belépés csakis tagsági kártyával történhet,nos nekem csak egy cégigazolványom volt,amit fel tudtam mutatni.
- Már várnak rám,azt mondták,hogy a 202-es boxban lesz,csak hivatkozzak erre és tudni fogják.
- Kérem kövessen. - mondta az elegáns Host kinézetű férfi. Végigvezetett a táncparketten,majd a pulthoz ,behajolt és beszélni kezdett a pultban álló férfival,de hogy miről,azt nem tudom,mert a hangokat elnyomta a dübörgő zene.Csak álltam ott a kis farmeromban és pólómban,az oldalamon egy táskával,aminek a fülét szorongatva néztem a flitteres mini ruhás luxus lányokat,akiknek a műszempilla ,a drágaköves kiegészítők mindennapos dolognak számítottak.
- Jöjjön velem. – ordított a fülembe a másik férfi és ő vezetett tovább.A zene egyre halkabb lett a folyosókon,majd benyitott egy 202-es feliratú szobába,ahol 6 fiatal fiú néhány pohár sör és soju kíséretében körbeültek egy asztalt.
- Ki rendelt sofőrt?
- Én voltam. - fordult meg az egyik fiú,majd gyorsan az idegen férfi háta mögé bújtam.
- Még fiatal az este Him Chan.
- Bocs fiúk,mennem kell… - pacsizott le mindegyik taggal,majd indult felém,én meg csak azért imádkoztam,hogy ne ismerjen fel,de eljött a pillanat,mikor elő kellett bújnom.
- Kicsit szégyenlős a ma esti sofőröd Him Chan. - nevette el magát az előttem álló férfi,majd ellépett előlem.
- Üdvözlöm,a nevem Song Sun Hi,ma este én fogom hazavinni. – tettem úgy,mintha most látnám először,de ő csak semmitmondó arccal elindult előre. Lazán sétált ki az épületből,miközben a telefonját nyomkodta.
- Chöööö… bunkó. – húztam félre a szám és 5 méterrel lemaradva ballagtam mögötte.
Az autója egy hófehér Aston Martin volt. Ahogy beültem és körbenéztem teljesen el voltam ájulva a látványtól.
- Wooow- simogattam a kormányt.
- Ha egy karcolás is esik a kocsimon kifizeted,nem úgy mint a cipőmet. - nyomkodta mellettem a telefonját még mindig.
- Ahh szóval felismertél… - vakartam zavart vihogásom közben a fejem.
- Aki tönkreteszi a kedvenc cipődet,azt nem felejted el.
- Én tettem volna tönkre? – meresztettem rá nagy szemeim.
- Szerinted ki hibája volt? –nézett rám hunyorítva.
- Biztos nem az enyém. Nem az én hibám,hogy rövidlátó vagy. Ne nekem panaszkodj,hanem az orvosodnak…
- Te kis… - szorította össze a fogait.
- A helyedben nem fejezném be a mondatot,mert hosszú az út hazáig gyalog. –vigyorogtam,miközben betettem a helyére a kulcsot.
- Azt hiszed,valami csúnyát akartam mondani?
- Nem hiszem,hanem tudom.
-Én ettől sokkal kulturáltabb vagyok…
- Hát persze… - fordítottam el a kulcsot és felbőgött a motor. – Whaaaaa. Akkor indulhatunk?
- Már az is késő lenne,ha otthon lennék.
- Talán időpontra mész haza? Egyébként minek neked sofőr? Nem is vagy részeg! Vagy talán anyukád a véralkohol szintedet is méri és ha kocsiba ülsz ,akkor ugrott a zsebpénz? – nem szólt semmit,csak zavartan nézett ki az ablakon,a nevetést csak pár másodpercig tudtam visszatartani,majd mint a vulkán úgy tört ki belőlem.
- Sokat kérdezel,azért hívtalak,hogy vezess,nem azért,hogy kielemezd az életem,amihez semmi közöd.
- Jó,igazad van, bocsánat… - a nevetés még mindig ott bujkált a hangomban,majd telefonom csörgése csapta meg a fülem. – Ne haragudj,ezt fel kell vennem. – a fülemben megnyomtam a kis gombot és már beszéltem is.
- Mi történt Jae Sun? – a hallottaktól igazán nem örültem. - Azonnal megyek,ne engedd oda Youngot.
Gyorsan vettem egy jobb kanyart a fehér csodával.
- Hej! Hová mész? Azonnal vigyél haza!
- Sajnálom,SOS helyzet van! Segítened kell.

A házunk előtt leparkolt a luxus autó én pedig idegesen pattantam ki a kocsiból.
- Azonnal jövök,addig pihend ki a Soju-t. – csaptam rá a kocsi ajtaját és rohantam a kulcsaimat előbányászva az ajtóhoz.
- Hol a macska? Mit csináltatok vele? –dobtam le a cipőmet a földre,mikor megláttam a földön nyávogó állatot.
- OH MY GOD! – térdeltem le a cica mellé és próbáltam felvenni,de nem tudtam,hogy nyúljak hozzá.
- Mi az ördög ütött belétek? Mit tettetek a nyakára?
- Nyakörv…
- Milyen nyakörv? Az egy pillanatszorító,amit a locsolócsőhöz szoktam használni. Rátok már tényleg nem lehet hagyni semmit? – mérges voltam és tudtam,hogy nem szabadna veszekednem a két öcsémmel,de az állatot annyira sajnáltam,hogy így adtam ki a dühömet. Az öcsém Young szipogott és lefelé görbült a szája.
- Sajnálom Sunny Noona. – dörzsölte a szemét.
- Miért veszekszel rájuk? –fogta meg az utasom a cicát,aki pár ugrálás és nyávogás közepette megszabadult a szoros nyakörvtől. Csak feküdt az állat a padlón én pedig megböktem a mutató ujjammal.
- Meghalt!? –néztem kétségbeesetten az utasom szemeibe. Most mit tegyek? –fogtam a fejem. - Engem Ahjumma kinyír.
- Semmi baja nincs, csak megijedt,lélegzik és pihen,mit parázol ennyire? Nem is volt szoros az ideiglenes nyakörv,csak nem szereti a cica,ha a nyakánál fogják.
- Tényleg?
- Tényleg! –fintorgott rám gúnyos hanglejtéssel.
- Istenem,de megkönnyebbültem. De Young hogy tetted rá,ha a cica nem szereti,ha a nyakát fogdossák.
- Kicsit összekarmolászott,de nem akartam,hogy megszökjön az éjszaka…
- Megsérültél? Mutasd a kezed. – felém nyújtotta apró kezeit ,de két karmoláson kívül nem volt rajta semmi más,így a táskámból előhalásztam a ragtapaszaim és leragasztottam neki.
- Sipirc aludni! – mutattam az irányt a fejemmel. – Téged pedig hazaviszlek. –néztem a szőke fiúra,aki felvette a cicát és az ágyra tette. Annyira örültem,hogy semmi baja nem volt,hisz már mosakodni és dorombolni kezdett. Igazán nem hiányzott egy felesleges dráma az életemből,de túléltem.
A ház óriási volt,ahol leparkoltam és gyönyörű.
- Köszönöm,hogy segítettél a macskával. - kapcsoltam ki a biztonsági övet.
- Nincs mit Sunny Noona.- bólogattam mosolyogva,majd szemöldökömet összehúzva fagyott le a mosoly az arcomról. - Várjunk csak! Honnan tudod a becenevem és mióta vagyok a Noona-d?
- Nem vagy a Noona-m és soha nem is leszel,még ha idősebb is vagy tőlem,akkor sem foglak így szólítani … SOHAA –lehelte az utolsó szót.-Csak az öcsédet ismételtem. – magyarázta ellenséges fintorral az arcán.
- Ahh… - fintorodtam el én is,majd megláttam a kezén a karmolást,még mielőtt kiszállt volna… követtem én is a példáját és kiszálltam,majd elindultunk a saját utunkon,Ő be a kapun én pedig fel az utcán. Mikor már nem láttam megálltam és még egyszer szemügyre vettem a házat,amiben lakik.
- Tudtam,hogy kő gazdag… - visszasétáltam az autójához nagy sóhajok közepette és a visszapillantó tükörre ragasztottam egy cetlit,egy sebtapasszal.

1 fejezet Mozgalmas napjaim...

A bankban ,szinte minden nap megfordultam,de a számlámon a megtakarítás nem akart növekedni,inkább csak fogyott… Főként alkalmi munkából élek. A nagy szám miatt most kereshetek új állást,ami nem könnyű feladat,mivel teljes munkaidős állások a környéken ritkaság számba mennek,de nem ülhetek otthon a szőke hercegre várva,aki majd kiment a nyomorból,így minden alkalmi munkát elvállalok,hogy eltudjam tartani a kisöcséimet.
Jelenlegi munkám,hogy állatokat sétáltatok,főként kutyákat és szedem utánuk a kutyagumit,amit úton útfélen elpotyogtatnak… Nem épp kellemes meló,de ne válogasson az ember lánya…
Soha nem értettem,miért kell egy kutyára ruha és strassz köves nyakörv,de valószínű ez is csak valami olyan dolog,amit én szegény ember,aki úgy gondolja,hogy a kutyának kint a helye az udvaron… nem értheti meg. Időm nincs arra,hogy egyenként vigyem le őket a parkba, így öt kutyát pórázra fogtam és vonszoltam magam után,vagyis inkább fordítva,mert amint elhagyták a házat ,a jó modornak nyoma sem volt. Kicsit úgy viselkedtek,mint azok a gyerekek,akiknek semmit sem szabad és mikor átmennek a szomszédba rosszabbak,mint egész évben. Persze itt a kutyáknak sokkal jobb módjuk volt,mint nekem egész 24 évem alatt és valószínű,hogy ilyen jó módom a következő 24 évben sem lesz.



A pórázban ide-oda bukdácsoltam,ráadásul az egyik kutya,becsületes nevén Nessy,folyton megállt a dolgát végezni és sehogy sem haladtam azzal a bizonyos sétával.
- Nem hogy leülnék egy padra a következő 20 percre és meg se mozdulnék… - néztem az égre. - Vajon akkor is megkapom a pénzem? –Addig bámészkodtam,míg az egyik póráz vissza nem rántott.
- Hej! –kiabáltam az egyik rosszaságra és visszacsalogattam magamhoz. - Aigooo! Már megint odacsinált… - dobbantottam egyet a lábammal és mint a lajhár tettem előre két lépést.
- Olyan jó dolgotok van… - beszéltem a kutyához előtte térdepelve,mikor hallottam egy utálatos „fúj-t”. A hófehér sportcipő-t bámultam magam előtt,ami méregdrágának tűnt és hát elég koszosnak Nessy által.
A nap elvakított, a cipő gazdájából csak annyit láttam,hogy férfi és hogy szőke. Korombeli lehetett,a nemünktől eltekintve csak egy különbség volt köztünk,az pedig a pénztárcánk volt.
- Miért pont itt sétáltatod a dögöket? – ripakodott rám,mély,dühös hangon.
- Mert ez egy park! – hunyorítottam fel rá napszemüveggel takart szemeibe.
- Tiszta piszok lett a cipőm!
- Így jár az aki az égbe emeli az orrát…
- Heeeee? – húzta a száját félre,bizonyára nincs hozzászokva,hogy a lányok így beszélnek vele,s én még az orrom alatt rá is tettem egy lapáttal : „ gazdag ficsúr…”
- Mondtál valamit?
- He-He –vihogtam idétlenül. - Persze! – drámai hatásszünetem közben úgy vigyorogtam rá,mint a vadalma.-Töröld le a fűbe! – egy szempillantás alatt vált komolyra az arcom,ahogy kimondtam az utolsó mondatomat ,majd elindultam a kutyáimmal.
- Hej! Várj!
- Nézd a jó oldalát biztos szerencséd lesz. –fordultam hátra kiabálva. - Hát akkor szerencsés napot!
A mosolyom vakítóbb volt a napnál,nem tudtam miért örülök annak,hogy felbosszantottam a fiút,de valahogy szebbnek láttam a napot.

A távolból fehér felhők tornyosultak össze jelezve,hogy hamarosan a nagy hőségnek vége. Eléggé messzire eljöttem a negyedtől ,így sietnem kellett,hogy még az eső előtt hazaérjek,de nem sikerült. Az eső elől egy kávézó terasza alatt húztam meg magam,de akkorra már bőrigáztam. A kávézóból gyönyörű zongorajáték szólt,nagyon drágának tűnt,ahogy bámultam bent az ízléses berendezést és a pirosan díszelgő „Coffee Shop” feliratotaz ablakon,engem pedig egy fiú bámult az ablak túlsó oldaláról. Erősen koncentráltam,hogy hol találkozhattam vele,de nem jöttem rá,így néztem az esőcseppeket,ahogy egyre jobban megtöltik az út szélén lévő mélyedéseket,óriási buborékot hagyva maguk után.
Szinte éreztem a hátamon a fiú pillantását, így még egyszer odamertem nézni,de már nem volt ott.
- Buuuh! –ijesztett meg valaki a hátam mögött. Általában nem félek semmitől,csak ha váratlanul érnek dolgok,mint ahogy ez is.
- Mi a franc? –kaptam a szívemhez,de a fiú csak nyújtotta a kezét,én meg csak bámultam a tenyerébe.
- Mit akarsz?
- A cipőm árát.
- Milyen cip…- néztem le a lábára és kiengettem azt a sok „Ő” betűt,ami lemaradt.
- Bocsi,mennem kell! –szaladtam ki az esőbe egy pillanat alatt,magam mögött hagyva a fiút. Már távolabb jártam tőle,de még visszanéztem és még mindig ott állt a zsebébe dugta a kezét és engem figyelt.
- Mennyi lehet az a cipő? – kérdeztem magamtól. - De hisz nem is az én hibám volt,hogy belelépett,ha nem hordaná annyira fenn az orrát… - motyogtam magamban hazáig.

- Hazaértem! –dobtam le magamról a cipőim és vártam,hogy az idősebbik öcsém Jae Sun,aki már 12 éves és a kisebbik testvérem Young elém szaladjanak. Nem is kellett egy percet sem várnom,már hallottam a padlón a lábaik dobogását.
- Noona! Noona! –szaladt felém 6 éves kisöcsém Young,mögötte pedig Jae Sun és egyszerre próbálták elmondani,hogy mi is történt. Mintha Bábel tornyává változott volna a lakás,mert egy szavukat sem értettem.
- Elég! – tettem fel szigorúan a kezem.
- Jae Sun,mond el mi történt?
- Noona! Young egy vödör békát hozott be a házba és szétugráltak.
- Miii? – visítottam,ugyanis undorodtam a békáktól. - Young,te mindig kitalálsz valamit,nincs olyan nap,hogy ne kerülnél bajba. A falra mászom az ötleteidtől. 3 napi hidegélelem lesz a vége,ha ezt csinálod. Miért nem hallgatsz a testvéredre?
Tudtam,hogy 6 évesen még nem tudja felfogni a dolgokat,de mivel nem lehetek velük a nap 24 órájában,így történnek ilyen dolgok…
- Mi lett a békákkal? –fújtam ki egy adag levegőt,már megenyhülve.
- Összeszedtük őket.
- Cak tizenkettő volt. - selypítette Young.
- Remek! –bólogattam fáradtan. – Holnap hozok egy cicát megőrzésre,remélem nem nyírjátok ki.
- Tényleg? Vigyázni fogunk rá. –tudtam,ha Jae Sun adja szavát,akkor minden rendben lenne,ha nem szólna közbe a másik kis ördög.
- Becs szó nem bántom! – tette keresztbe két pici ujját.
- Nagyon remélem kisember,mert különben össze vissza fog karmolászni…
A vacsora curry volt és remekül sikerült,amit abból tudok,hogy egy kanállal sem maradt.
Az ágyam is sokkal puhábbnak tűnt egy finom vacsora után és nem is sokára beszippantott az álom.
Álmomban kutyák kergettek és uzsorások. Már egy éve nem tudok nyugodtan aludni,mert mindig attól félek,hogy elveszik a fejünk felől a házunkat ,ezért rémálmok gyötörnek,s ilyenkor zihálva pattanok ki az ágyból. Ha nem tudok aludni, mindig kifekszem a fűbe és nézem a csillagokat elgondolkodva a világ dolgairól. A világnak is csak két oldala van,fekete és fehér ,hogy mi tartozik a színekbe,azt csak mi tudjuk eldönteni. Én néha szerettem volna a fehér, gazdag rétegbe tartozni,ahol nincs gond és fejfájás a pénz miatt. Végül is nem ezt az életet szántam magamnak,vajon hogy alakul a jövőm?

Bevezetés...

Song Sun Hi 

Vidám és segítőkész természetű,kitartó és bátor,amibe belekezd azt véghez is viszi.Utálja a nagyképű gazdag embereket,bár belőlük él gyakorlatilag. A hátán van egy tetoválás.nagy szájú,aki nem tetszik neki,azzal ellenséges és nem riad meg attól sem,ha fenyegetik. 

                                       

Éreztétek már úgy,hogy a világ ellenetek fordul és semmi sem sikerül,akárhogy próbálkozol?
A nevem Song Sun Hi,de csak Sunny-nak hívnak a testvéreim és az ismerőseim.
Kiskorom óta küzdök a nagyvilágban.Apám alkoholista volt,míg el nem hagyta a világot,majd anyám is eltűnt  ránk hagyva a rengeteg adósságát,amit felhalmozott. Mindezek után nagymamám nevelt engem és két öcsémet,de úgy döntöttem,hogy a nyakamba veszem régi házunkat és belevágunk a szöuli életbe.Akkor még nem gondoltam,hogy a házzal együtt a behajtók és uzsorások is zaklatni fognak minket...