18. fejezet Bosszankodások...

Him Chan Pov:

A sziklás táj gyönyörű volt. Hallani lehetett,az út mentén a kőnek csapódó hullámok hangját. A lábunk egyre nehezebben mozgott,ahogy felfelé toltuk a mázsás szerkezetet,aminek a tengelye nyikorogva fordult át,minden egyes lépésnél,míg végül megálltunk vele. Az erőnk végesnek bizonyult…
- Omo! OMO! – hallottam meg Sunny kiáltását és rögtön odakiabáltam neki,bár erőfeszítéseink miatt elég nehezen ment a kiabálás,hisz még a levegőt is visszatartva nyomtuk az autót az út széléhez,hogy ne toljon vissza minket.
- Fordítsd a kormányt és húzd be a kéziféket! – megváltást jelentett a karjainknak és a lábunknak,hogy megállt az autó.
- Most mi a baj?
- Mondhatni az autó után mi döglünk meg… - lihegett a térdeire támaszkodva Dea Hyun.
- Akkor most mit csináljunk? Hagyjuk itt az autót? Hisz már olyan közel vagyunk.
- Neked könnyű,csak ülsz a kocsiban és tekered a kormányt,de tudod nem olyan könnyű az emelkedőn feltolni egy jó pár mázsás furgont!
- Jó,akkor hagyjuk itt.
- Ezt mondhattad volna két kiló méterrel korábban is.
- Nem tehetek róla,hogy el vagy kényelmesedve és nehezedre esik a kis séta… tegnap is azért aludtál nálam,mert lusta voltál hazamenni… - csípőre tett kézzel magyarázott a szokásos habitussal.
- Hagyjátok már abba! – szólt az eddig láthatatlan Dae Hyun. – Rosszabbak vagytok,mint Mrs. Kim… - azt hiszem kicsit felidegesítette magát a vitázásunk miatt,láttam rajta,hogy ideges,majd a közeli szirtnek indult.
- Mi baja van? – kérdezte Sunny,majd vállat rántottam és követtük.
A nap lemenő fénye vörösre festette a vizet,csodálatos látvány tárult a végtelennek tűnő tengerre. Még a horizontot is lehetett látni. A szírt széléről lenézve,alig három,talán négy méterre alattunk a szikla széléhez csapódtak a hullámok. Csak bambultam le a mélybe, elmélázva ,észre sem vettem,hogy Sunny a pólómnál fogva húz visszafelé.
- Gyere onnan kérlek.
- Nyugi,nem fogok leesni. - vettem le a kezét a pólómról,vagyis csak akartam,mert görcsösen fogta.Csak nevettem elszántságát látva. – Tényleg nem fogok leesni. –még mindig csak nevettem és a csuklóját fogtam.
- Gyere onnan Hyung! – kiabált Dae Hyun is.
- Kérlek Him Chan! – nézett fel rám aggódó szemmel én meg csak tovább nevettem,de honnan tudhattam volna,hogy mi bántja,hogy mi történt vele? – Mondom,hogy nem fogok leesni!
- Én leestem onnan és több mint egy hónapig voltam korházban. Az életem azóta megváltozott,kérlek gyere el a szélétől és üljünk le oda - nézett a háta mögé - és onnan nézzük meg a naplementét.
- Leestél innen? – jött oda Dae hyun is,akit hajtott a kíváncsiság,hogy milyen magasból eshetett le,így óvatosan ő is lebámult az alattunk hullámzó habokra.
- Igen, 13 éves voltam és a nagyapámnak köszönhetem,hogy még mindig élek.
- De hogy történt? – kissé megrémültem a hallottak miatt,soha nem gondoltam volna,hogy ilyen szörnyű dolgokon ment keresztül. Ezért félt a víztől,ezért történt vele annyi baleset… Csak akkor tudatosult bennem igazán, mennyire is törékeny a lelke,mikor leültünk a naptól felforrósított sziklára és csak néztük a lemenő napot elgondolkozva.

SUN HI POV:

10 éves voltam,mikor apám egyre többet és többet kezdett el a pohár fenekére nézni ,az addig tökéletes apa és mérnök egyre jobban lecsúszott,mindezt a nehéz helyzetünk miatt. Anya idegileg labilissá vált,sokat veszekedtek és én ezt nehezen viseltem. Apám mindig szem előtt tartotta a gyerekeit,de anya,miután megszülte Jae Sun-t teljesen megváltozott.9 éves lehettem talán mikor rájöttem,hogy a szép családi fészek széthullott. Előtte is sokat sírtam,ha veszekedtek anyuék,de azokután nem múlt el nap,hogy ne potyogtak volna a könnyeim. Anyám hol elköltözött,hol visszaköltözött. De soha nem ment tőlünk messze. Volt egy lakásunk a közelben,amit apám örökölt,ez egy sötét környéken volt és soha nem mentem oda,mert nagyon féltem… Úgymond az a hely volt a bűnözők telepe. Apám annyira féltette anyát,hogy belebetegedett és 18 éves koromban elhagyta ezt a világot. Nagyon megviselt,hisz akármi is történt szerettem a szüleim,főleg az apám. Anya annyira törődött velem,hogy sokáig példaképként tekintettem rá,de ez is hirtelen változott meg,mint sok minden. A nagyi szeretetben nevelt minket miután anya elhagyott és így sok mindent megtanultam az életről…
Egy augusztusi napon történt,a születésnapom előtt pár nappal idejöttünk a családdal egy hétvégére ünnepelni,természetesen a szüleim akkor is összevesztek és elindultam megkeresni a nagyapámat,aki a tengeren halászott,hisz tudtam,ha a nagyapa jelen van,mindenki visszafogja magát. Úgy 500 métert sétálhattam és felmásztam a szirtre,ahonnan csodás volt a kilátás és láttam a nagyapámat is,aki vidáman integetett a csónakjából. Odakiáltottam neki,a hangomat a víz messzire vitte,ahogy a sikolyomat is a következő percben,mert már csak azt éreztem,hogy nagyot csapódok és mázsás súly telepedik a testemre. Minden elsötétült,nem pörgött le előttem az életem,csak merültem a sötét víz mélyére és féltem. Három hét múlva ébredtem fel a busani kórházban.

- Sun Hi! Tényleg leestél? – nézett rám aggódóan Dae Hyun,kizökkentve a gondolataimból.
- Igen,de már csak egy seb a fülem mögött emlékeztet rá,hogy megtörtént…
- Meg a víztől való félelmed. –mondta Him Chan,miközben komolyan előre meredt a semmibe.
- Igen… - helyeseltem,majd felpattantam a földről. - Ideje mennünk,már csak fél kiló méterre vagyunk a háztól,toljuk haza.Segítek.


Nem volt megterhelő hazatolni az autót… nekem…de a többiek esetlenül huppantak a kanapéra. A nagyiék hagytak egy üzenetet,hogy későn jönnek haza, a barátnőjénél lesznek,tudtam,hogy szeret csavarogni,így nem foglalkoztam vele,inkább vittem a fiúknak egy kis frissítőt.
- Megérdemlitek- dobtam a kanapén elnyújtózók ölébe egy-egy doboz sört és az én kezemben is habosan szisszent fel a frissítő. Le akartam ülni kettőjük közé ,de Him Chan gyorsan középre húzódott így már csak mellette maradt hely,ahova leülhettem. A csatornák között váltogattam és az összes csatorna dög unalmasnak ígérkezett,azért mi betankoltunk egy jó adag popcorn-al és pár üveg sörrel. 20 perc múlva már untam a csendet, piszkálni kezdtem a Him Chan mellett ülő Dae Hyun-t. A hajába dobáltam a kukoricákat,majd az ölébe potyogtak. Már alig tudtam visszatartani a nevetést.
- Hjaa! – kiáltott fel és nevettünk együtt.
- Unatkoztok? Bemehetünk a városba is,ha toljátok az autót.
- Persze! –fakadt ki gúnyosan a mellettem ülő én pedig nem foglalkozva vele tovább piszkáltam Dae Hyunt,immár a lábammal Him Chanon keresztül. Lehajtotta az utolsó korty sört is a dobozból és összenyomta az alumíniumot.
- Sssszzz… - szisszent fel és az ujja hegyén kibuggyant a vére,majd lefolyt.
- Mit a fenét csinálsz? – kaptam el a kezét és aggódva vizsgálni kezdtem,de ő azon nyomban a fürdőbe rohant én pedig elindultam egy sebtapaszért.

Him Chan pov:

 Idegesített,hogy Sunny enyelgett Dae Hyunnal,mintha felesleges lettem volna és olyan érzésem volt,mintha megzavartam volna valamit… magamat sem értettem,miért lettem mérges…
A mosdókagylóra támaszkodtam két kézzel és csak néztem,ahogy lefolyik a víz. Pár percig csak elmerengtem ,majd megmostam az arcom és visszatértem a nappaliba. Az ajtón épp kopogtak. Sunny rohant kinyitni,s az ajtóból berontó fiú teli torokból kiabálta,hogy „Noona” ,majd két keze közé vette az arcát és megcsókolta. Nem is gondolkodtam csak odarohantam hozzájuk,de akkor már a fiú elszakadt Sunny-tól,aki gondolkodás nélkül vállon ütötte az idegent.
- Ho Jin! Te mi a fenét csinálsz? – fogta a száját paprika piros arccal,mi meg kimeresztett szemmel értetlen fejjell néztünk rá. – Ez nem az amire gondoltok… - nézett ránk.
- Melyik a barátod Noona? – vett észre minket az állítólagos Ho Jin.
- Egyik sem,de még nem válaszoltál a kérdésemre! Miért csináltad ezt?
- Ugyan már,csak felelevenítettem a régi szép időket. Úgyis tőlem kaptad az első csókod.
- Te kis nyavalyás… ha még egyszer ilyet teszel megtanulsz repülni. –szűrte ki a fogai közül.
- Noona! Semmit nem változtál! Annyira hiányoztál! – meg akarta ölelni,de én ösztönösen megfogtam a karját.
- Nyugi szépfiú… Nem fogom bántani… - nézett rám kihívóan.
- Akkor ne nyúlj hozzá! –néztem vele farkasszemet.
- Him Chan,mi a bajod? –kérdezte értetlenkedve Sunny.
- Semmi,csak…- a szavak elfogytak,nem tudtam miért viselkedtem így,és már Dae hyun is fogta a kezem,hogy engedjem el a fiút.
- Bocs,azt hittem,hogy valami zaklató vagy… –engedtem el a karját és egy ilyen bugyuta mondat csúszott ki a számon,pedig az előbbi szituáció szerint nagyon is jól ismerik egymást.
- Ani! –rázta a fejét. - Én vagyok Noona első szerelme.
- Ho Jin! – csitította. - Ő csak egy gyerekkori barátom,aki sokat enged meg magának…
- Értem… Akkor magatokra is hagyunk titeket. Még egyszer bocs…–húztam magam után Dae Hyun-t a számunkra előkészített szobába.Ő sem szólt semmit,csak lefeküdtünk és megpróbáltunk aludni,ami nekem nem sikerült,de barátom igencsak elfáradt így magával sodorta az álom…

17. fejezet. Vegyes érzelmek...

SUN HI POV:

A buszmegállóban állva néztem az egyik fiúról a másikra. Még ők is meglepődtek,mikor odaértek hozzám.
- Dae?
- Him Chan? – mutattak egymásra.
- Sunny??? – kiáltottam fel,amin elmosolyodtak. - Mi járatban fiúk? –néztem az egyikről a másikra.
- Gondoltam elkísérlek,ha nem vagyok teher.
- Nekem nem,de nem értelek… - vontam vállat,majd Him Chan-ra néztem.
- Dolgom van Busanban…
- Épp ma és ilyen hirtelen? – bólogattam. – Értem! Mondjátok meg őszintén,miért akartok velem jönni?
- Unatkozom! – vágták rá egyszerre. Mosolyogva vettem óriási lélegzetet és néztem a távolról érkező buszt.
- Menjetek haza fiúk… - ráztam a fejem,de hiába,mert mikor leültem a leghátsó ülésre, a két fiú,két oldalamra huppant le. Furcsa volt,hogy elkísérnek,de a szívem mélyén örültem neki,hogy mellettem vannak.
- Mit terveztek fiúk? Miért vagytok itt?
- Úgy éreztem jönnöm kell… - Dae Hyun olyan szélesen vigyorgott rám,hogy az én szám is mosolyra húzódott. Him Chan csak az ablakon bámult kifelé és nem akart magyarázatot adni,de nem is kellett.
- Oké srácok. Foglaltatok szobát? Vagy hol fogtok aludni?
- Hát az úgy volt hogy… - vakargatta a tarkóját Dae Hyun.
- Gondoltam… - nevettem el magam,s nem is kérdeztem őket többet.
- Hallgatod velem a zenét? – nézett rám Dae Hyun.
- Aha. –vettem el a fülhallgató egyik párját.
- Szereted ezt a számot?
- Igen,ezt nagyon szeretem. – bólogattam és jól elbeszélgettünk a zenéről,míg Him Chan elaludt a másik oldalamon. Kicsivel később Dae Hyun is megunta a hosszú utat és elaludt. Ahogy beértünk Busanba az emlékeim előretörtek és öröm költözött a szívembe.
Hazaértem…

Him Chan Pov:

A döcögősen haladó busz zajára ébredtem. Már Busanban jártunk. Dae Hyun is akkor ébredt fel,mikor Sunny elindult az ajtó felé. Meglöktem a nyakát tekergető barátom,mire gyorsan összekaptuk a táskáinkat és sietve Sunny után mentünk.
A belvárost elhagytuk és egy külső buszmegállóban tett le a busz minket.
- Fel sem ébresztettél volna? – néztem rá.
- Elfelejtettetek leszállni a következő busz majd csak 1 óra múlva indul vissza a belvárosba. –tekintett a menetrendre.
- Te mire vársz?
- Nekem van fuvarom. Ott jön. – rohant a lepukkant furgon felé,mikor rákiáltottam,megtorpant.
- Sunny! Oké,bevallom,hogy ki akartam mozdulni otthonról és nem volt más ötletem,mint veled jönni. Így utólag belegondolva,jobb lett volna nem zavarni…
Csak álltunk ott Dae-vel és arra vártunk,hogy mit fog reagálni a hallottakra.
- Szálljatok be! – intett a fejével,mi pedig örömmel néztünk össze a barátommal és futni kezdtünk a kocsi felé .Az autót vezető Ahjussi nagyon kedvesnek tűnt,hisz végig mosolygott,s mi is mosolyogva üdvözöltük.
Busan belvárosától már messze jártunk,a város zaját már rég mögöttünk hagytuk,helyette a partnak csapódó hullámokat lehetett hallani. Egy kis takaros ház előtt parkoltunk le a tenger szinte csak pár lépésre volt a háztól. Sunny testvérei szaladtak ki és ő is rögtön kipattant az autóból,hogy megölelje őket.
- Noona!!! Mi is hazamehetünk veled? - Kérdezték miközben szorosan ölelte meg őket. Ha tudtam volna,hogy a családjához jön,akkor nem jöttem volna. Kissé kellemetlenül éreztük magunkat DaeHyunnal.
- Nem jöhettek még haza,de ha mindent elintéztem és nem kell annyit dolgoznom,akkor hazaviszlek titeket. Nem szerettek a nagyival lenni?
- De!!! Hiányoztál Noona! –kapaszkodott a nyakába a kisebbik fiú.
- Jól viselkedtél?
- Igen!
- Becs szó?
- Ühüüm! – bólogatott hevesen a kisfiú,majd az ajtóban megjelenő idős hölgyre emeltük a tekintetünket. Sunny odarohant és megölelte.
- Halmeoni! Sajnálom,hogy gondot okoztam…
- Buta lány,ne mondj ilyeneket. –mondta miközben megveregette unokája hátát és ránk nézett.
- Halmeoni,ők itt a barátaim,akik elkísértek. Him Chan és Dae Hyun. –mutatott ránk.
- Köszönöm,hogy vigyáztok Sun Hi-ra!
- Sajnálom,hogy kellemetlenkedünk. – hajoltunk meg egyszerre Dae Hyunnal.
- Ugyan! Sok jó ember kis helyen is elfér. Gyertek be,már biztos éhesek vagytok.
A ház sokkal tágasabb volt,mint gondoltam. A nappali közepén öreg zongora állt,ami legmegbecsültebb része volt a szobának.
- Elfelejtettem nektek bemutatni az öcséimet. Ő itt Jae Sun és ő pedig a kicsi Young. Him Chan,te már találkoztál velük.
- Srácok,mióta nem láttalak titeket nőtettek.
- Erősödtem! Nézd meg az izmom. –feszített be aranyosan Young a kisebbik fiú. – Young,ne mutasd neki,mert irigykedni fog. – nevette el magát Sunny.
- Kac-Kac… Vicces ám. –fintorogtam.
- Tudom… - vont vállat.
- Viccesek vagytok gyerekek,de gyertek az asztalhoz. – szólt a konyhából a nagyija.
- Köszönjük az ételt. – foglaltunk el egy-egy helyet az asztalnál.
- Egyetek csak!
Az étel ízletes volt,hasonlított a Sunny főztjéhez,de ez valahogy jobb volt.
- Nagyon finom. –mondtam.
- Bizony! A nagyi belefőzte a szeretetét. – szólt teli szájjal Young.
- Mikor kicsik voltunk mindig ezt mondta a nagyi,hogy megegyünk mindent.
- Aranyos…- jegyezte meg Dae Hyun.
- Ebéd után kezdődik az óra. – magyarázta közben Jae Sun Sunnynak.
- Tényleg? Akkor meghallgatom,hogy mit tudtok. – borzolta össze a haját a mellette ülő fiúnak.
- Naa! Noona! Reggel alig tudtam rendesen megcsinálni a hajam.
- Omoo! Igazi férfi leszel lassan…
- Milyen óra? – kérdezett rá Dae Hyun.
- Halmeoni zongora tanár volt és tanítja a fiúkat zongorázni.
- Ha nagy leszek szeretnék zongoraművész lenni. Olyan mint Yiruma.
- Meghallgathatjuk mi is?
- Ühüm. –bólogatott és ettünk tovább. Mindenki jóllakottan sétált át a nappaliba,ahol megkezdődött az óra.
- Halmeoni játsz valami szépet.
A zongorából megelevenedtek a dallamok,és betöltötte a szobát. Úgy éreztem,hogy a dallamok súlyosan a szívemre telepedtek,s talán látszott is rajtam,mert Sunny megszólalt:
 
- A dal címe „Sunny Rain”. A nagyi sokat játszotta nekem ezt mikor kicsi voltam. Mindig áhítattal hallgattam.
- Ezért lettél Sunny?
- Talán igen… - mosolyogott el. –Ha sírtam a nagyi mindig játszani kezdte ezt a dalt,mert tudta,ha kisírom magam jobban leszek,azért hogy emlékezzek rá,milyen erősnek kell maradnom,mert az eső után mindig kisüt a nap, s a felhők fölött előtűnik egy szivárvány,még ha nem is látom ,akkor is ott lesz,ami egy szebb holnapot hoz nekem.
Nem tudtam miért,de megérintettek a szavai,úgy éreztem nem könnyű a múltja és hogy sokat sírhatott.
- Ezek szerint sokat sírtál!?
- Igen,sokáig tartott megtanulni elrejteni az érzelmeimet. De ma már profi vagyok benne. Egyedül ez a dal árulja el ,hogy mikor vagyok szomorú,mert olyankor mindig ezt hallgatom.
- mosolygott rám és néztük tovább az előadást. Nem tudtam kiverni a fejemből a szavait. Valahogy meglepődtem azon,hogy magáról beszélt és picit megnyílt nekem. A következő dalnál Dae Hyun énekelni kezdett. Egy ismert dal feldolgozása volt.
- Halmeoni,Dae Hyunnak csodaszép hangja van ugye? – kiáltotta el magát Sunny
- Igen.- mondta és látszott a szemében a ragyogás,mennyire tetszik neki. Hirtelen irigy lettem Dae Hyun tehetségére és ez picit lelombozta a kedvem.
- Valami baj van? –kérdezte Sunny.
- Nem! Dehogy! Minden rendben!
- Olyan komoly lett az arcod.
- Nincs semmi bajom. – tagadtam az imént rám törő furcsa érzést,ami hirtelen jött és olyan hirtelen ment is.
- Jae Sun még fényes jövő elé néz,hisz nagyon szépen játszik már most is a zongorán.
- Remélem,hogy továbbviszi az álmom.
- Mi volt az álmod?
- Mikor annyi idős voltam mint ő,akkor ugyanez. –mosolygott rám. – Csak reggeltől estig hallgattam a nagyit a zongoránál,ahogy jöttek a gyerekek,hogy tanítsa meg őket zongorázni ,én mindig figyelmesen végignéztem minden óráját.
- Miért nem tanultál meg te is játszani?
- Szép lassan elfelejtettem,mit is szerettem volna igazán. De soha sem késő nem igaz? –pattant fel és mosolyogva nézett le rám. –Menjünk be a városba.
- Oké! –jöttem én is lázba és felpattantam. – Dae Hyun jössz a városba?
- Igen! - rohant felénk.
Kiszaladtunk az udvarra és megláttam a régi furgont,amibe hálni járt a lélek.
- Ugye nem azzal kell mennünk!?
- Nem a kastélyban van hercegnő. Kérem szálljon le a csillám póniról. –nevették el magukat,s beültek az autóba. Természetesen már csak kiszúrásból is nekem kellett vezetnem és alig jutottunk el két kilométert a motorháztető kifüstölt.
- Omo! Omo!! OMO!!! Állj meg! – ordított Sunny,amin úgy meglepődtem,hogy padló féket nyomtam,s ő lefejelte a visszapillantó tükröt.
- Jól vagy?
- NEM! – nézett rám morcosan.
- Ez szuper volt Hyung! – fogta a fejét Dae Hyun is. Sunny szája legörbült.
- Hagy nézzem meg! – néztem a kis dudort a homlokán. – Nyugi nem marad nyoma! – fogtam meg az állát.
- Kösz! –lökte el a kezem én meg cammogva kiszálltam az autóból megnézni,hogy mi történt a kocsival.


SUN HI POV:

Míg Him Chan a motorháztetővel bajlódott én a tükörbe néztem fájós kis puklimat.
- Megnézhetem? – kérdezte Dae Hyun.
- Nagyon csúnya? – mutattam felé a picit sérült homlokom.
- Na lássuk… - vette el a hajam az útból, pár pillanatig nézte.
- Semmi baja. Meggyógyul. Sun Hi,Biztos meg fogsz lepődni azon,amit most kérdezni fogok.
Láttam rajta,hogy nem meri megkérdezni.
- Mond csak…
- Kedveled Him Chant? – valóban meglepődtem a közvetlen kérdésen.
- Dae Hyun,teljesen őszinte leszek veled. Az,ami Him Chan és köztem van,kizárólag csak baráti és minden az egyességen alapszik. Jelenleg ti is ez miatt vagytok itt,de ha ennek vége,mindenki megy a saját útjára és elfelejtjük egymást.
- Nekem semmi közöm az egyességetekhez. Én csak jobban meg szerettelek volna ismerni,ennyi az egész,szerintem aranyos és érdekes személyiség vagy és ha Hyung megbánt,akkor majd én megvédelek. Szimpatikus voltál már Jeju-n és a jobb egyenessel,amit kiadtál a fickónak,teljesen lenyűgöztél.
Zavarba jöttem és az arcom kipirult,de reagálni sem tudtam,mert megérkezett Him Chan.
- Próbáljuk beindítani…- de amint elfordította a kulcsot,a motor csak köhintett egy utolsót és leállt.
- Nincs más hátra,haza kell tolnotok.
- Mi? – néztek rám egyszerre.
- Mi van? Én vezetek,ti toljátok. Nyomás! – toltam ki a volán elől Him Chant. – Mire vársz? –néztem a még mindig az autóban ülő Dae Hyun-ra,aki savanyú pofát vágva kimászott az autóból és hátra ballagott Him Chan mellé.
- Jobb ha nem mondasz neki ellent,mert elég szadizós tud lenni. Szörnyű természete van. – hallottam Him Chan panaszkodását,miközben megindult az autó.
- Hallottam! Ne panaszkodj,hanem toljad erősebben.
- Talán ha kiszállnál a kocsiból,könnyebb lenne!
- Ne akard,hogy kiszálljak,mert akkor futni fogsz! – ordítottam ki az ablakon és Dae Hyun hangos nevetése töltötte be a teret.