21. fejezet Töltsük együtt az utolsó napot.

Cha Bum segítségével csend lett a teremben és a sarokban álló zongora mellett átvettem a szót. A fogaimat szorítottam az izgatottságtól,alig jött ki hang a torkomon,amit megköszörültem.
- Mrs. Kim… Engedje meg,hogy meglepjem egy kis aprósággal és ezzel kívánjak boldog születésnapot.

A szemek pislogtak rám,miközben vékony hosszú pezsgős poharakat szorongattak a kezükben. Lenyeltem a gombócot,ami a torkomban gyűlt össze és izzadt tenyeremmel magam alá hajtottam a szoknyám. Remegő kezem a zongora billentyűi fölé emeltem és előcsalogattam a finom hangokat. Nem jutott más eszembe a több száz darab közül,csak a Sunny Rain,aktuálisnak éreztem,mert a történtek után elfogott a szomorúság. Ezt a dalt akár becsukott szemmel is eljátszottam volna,de csak egyetlen egyszer tudtam felpillantani,akkor is egyenesen a csodálkozó Him Chan-ra ,aki meredten áll a nappali másik végében,majd megpillantottam a csillogó szemekkel vigyorgó édesanyját,aki egyre közelebb húzza felém a fiát. Lesütöttem a szemem és a billentyűkre koncentráltam egészen a végéig,majd felálltam és meghajoltam. Elismerésül nagy tapsvihart kaptam és Mrs. Kim is láthatóan boldog volt,talán még egy könnycseppet is elmorzsolt… A zene újra elindult,s mintha az előző produkcióm meg sem történt volna az emberek újra egymásnak szentelték a fegyelmüket.
Mrs. Kim mosollyal az orcáján húzta maga után a fiát,akinek az arcán nem volt akkora boldogság. Tökéletesen festettek. Him Chan barna haja sokkal barátságosabbá tette az arcát és a fekete zakó alatt megbúvó egyszerű felső menővé tette az öltözékét. Lábait bakancsba bújtatta,míg Mrs Kim méregzöld magassarkúban tipegett mellette. Öltözéke egy olaj zöld estélyi volt,mely tökéletesen illett hófehér bőréhez. Ugyanolyan magas lehet mint én,hisz mindketten Him Chan álláig érünk,magassarkú cipőink ellenére.
- Gyönyörű volt! Ezt biztos nem tanítják minden iskolában! Gyerünk! Beszélgessünk egy kicsit elvonulva. – Úgy éreztem,hogy kiöltem a gyanakvás csíráját és picit közelebb kerültem Mrs. Kim-hez. Talán a pezsgő miatt,de másnak láttam a mosolyát.
- Hol tanultál ilyen szépen játszani Sun Hi?
- Míg Koreában éltem a nagymamám tanított,majd külföldön folytattam a tanulmányaim. Zongoraművész szerettem volna lenni,de édesanyám beteg lett és úgy döntöttem,hogy az orvosi pályát választom.
Úgy hazudtam,mint a vízfolyás,egyszerűen undorodtam magamtól. Örültem neki,hogy hamarosan vége ennek az egésznek és szabad leszek. Pontosabban az egyik szemem sírt a másik pedig örült.
- Mrs. Kim, a mai nap az utolsó,hogy az országban tartózkodom,mivel vissza kell mennem külföldre a tanulmányaim miatt.
- Omo! Him Chan-nal szerettünk volna meglepni a születésnapodra egy bulival.
- A születésnapom?
- Jövő héten lesz nem? Him Chan mesélt róla,de akkor ezek szerint már nem leszel itt.
Mrs. Kim nem is volt annyira ijesztő,valójában kedves személy volt,csak túl szigorú a saját fiához,de talán saját magának még szigorúbb elveket diktált.
- Tudom,hogy nagy kérés,de születésnapomra elengedné velem Him Chan-t egy városnézésre ma este?
- Nem hiszem,hogy ez jó ötlet…
- Kérem! Többet nem tartom fel őt!
Him Chan mereven ült mellettem meg sem szólalt,rám sem nézett,mindössze egyszer remegett meg,mikor közöltem az anyjával,hogy elmegyek.
- Rendben! –állt fel és az ajtó felé indult. Utolsó szavait felém a vállán át visszanézve mondta.
- Jó utat!
- Köszönöm. - hajoltam meg mindaddig míg nem hallottam bezáródni az ajtót. Felegyenesedtem és lenéztem a keresztbetett lábbal ülő fiúra. Felé nyújtottam a kezem,de nem fogadta el,csak mérgesen felállt.
- Szólhattál volna,hogy mit mondasz anyámnak.
- Változtatott volna a helyzeten? – néztem utána,mert időközben az ajtó elé lépett.
- Nem…
- Remek!Akkor mehetünk. - futottam mellé és belekaroltam.
- Hová?
- Hát bulizni…

Leparkoltunk egy szórakozóhelyen és a nagy sor ellenére Him Chan csak odaintett a kidobónak és már bent is voltunk. Az idő telt és az italok egyre jobban fogytak.
- Szóval mióta is zongorázol?
Him Chan eddig szinte hozzám sem szólt,de most csak ült a boksz sarkában és a szájához tartott pohár mögül kérdezett.
- Mindig is ezt tanultam. Egészen pici korom óta.
- Miért hagytad abba?
- Mondtam,hogy az anyám miatt…- kortyoltam az italomba,majd letettem a poháralátétre és forgatni kezdtem.
- Beteg lett?
- Nem… Elhagyott és nekem abba kellett hagynom a tanulmányaimat,hogy dolgozni tudjak. –újabb kortyot ittam,ezzel kiürítve a poharamat. Zavarban voltam Him Chan furcsán nézett rám.
- Ne nézz rám így,inkább táncoljunk. – felpattantam és magamután húztam a táncparkettre.
A zene magával sodort minket,a pezsgő pedig elbódított. Úgy éreztem szabad vagyok,de pusztán csak becsíptem. Az asztalunkhoz akartam menni,mert picit felkavart a zene és a tánc,de ahogy az asztalról felemeltem a pezsgős poharam és megfordultam vele,beleütköztem egy két méter magas férfibe,akinek krémszínű zakóján landolt a pohár italom.Az én ruhámra is jutott belőle,aminek nagyon nem örültem.
-Aigooo! – néztem fel rá mérgesen. Arckifejezésem megváltozott amint felmértem a helyzetet. A szeméből is rosszul nézett ki az előttem álló egyén,aki úgy fújtatott,mint egy felbőszült bika,ahogy a zakójára pillantott.
- Aj-aj!- haraptam a számba.
Him Chan felkapta a táskám és a kezemet megfogva kiáltotta el magát.
- Fussunk!
Nevetve futottunk végig a termen. Mikor kiértünk lihegve támaszkodtunk a térdünkre.
- Hihetetlen,hogy mindig bajba kerülsz…
- Tudom. Szinte vonzom a bajt. –lihegtem rá nevetve. – Na!- egyenesedtem ki. - Mostmár menjünk oda! –mutattam egy aranyos kis boltra.
A hideg csípte a combom,ahogy átmentünk a zebrán,de a mellkasomat fűtötte az alkohol,amit megittunk. Mindent félredobtam,nem voltak félelmeim,vagy gondjaim,csak úsztam az éjszakában és nem törődtem semmivel. Talán tényleg az alkohol miatt,vagy csak azért,mert szerettem volna jól érezni magam.
- Veszünk magunknak valami közöset ,annak emlékére,hogy jól szórakoztunk ezalatt a két hónap alatt?
Picit elgondolkodtam,de egy fél mosollyal rábólintottam.
- Ez a póló? –mutattam fel egy szíves darabot.
- Én ilyeneket nem hordok…
Válogattunk a különféle dolgok között,de ami nekem jó lett volna,az Him Channak nem tetszett.
- Nem tudtok dönteni? – szólított meg minket az egyik alkalmazott. A fiú nagyon vékony volt,fekete nadrágjába piros ing volt bújtatva.
- Nem igazán. - vihogtam.

- Mit szóltok ehhez? –emelt le a polcról egy kis dobozt és elénk tartotta. Egy fekete gyűrű volt benne és egy aranyozott,a színükön kívül teljesen ugyanolyanok voltak.
- Ahh… Köszi,de ezt nem kérjük. - tiltakoztam a kezeimmel.
- Ez jó lesz! –kapta ki a picivel nagyobb gyűrűt a dobozból és a mutató ujjára húzta. A számat eltátva néztem az arcát majd az ujjait,amiket kitár,majd összezár és így csodálja a kis ékszert.
- Miért tátod a szád? Ez illik hozzám. – elvette a dobozt és a kezembe nyomta. – Boldog Születésnapot. – Láttam rajta,hogy elpirul,ahogy a kasszához megy. Csak mosolyogtam a kis dobozra és zsebre vágtam. Az utunk egy semmit mondó kis kocsmába vezetett,ahol még többet ittunk a kelleténél. Him Chan elaludt az asztalon.
- Hej! –piszkáltam meg a karját,de semmi választ nem kaptam. Kómásan előhalásztam a telefonom a zsebemből és tárcsázni kezdtem.
- Dae hyun! Tudsz értünk jönni? Azt hiszem Him Chan teljesen kiütötte magát és én is sokat ittam.
- Hol vagytok?
Homályosan körbenéztem a pult mögött neon fényekben világított a bár neve.
- Valami „Iris” a hely neve…
- Tudom hogy hol van! Mindjárt értetek megyünk.
- Megyünk? – néztem a homlokomat ráncolva az elsötétülő képernyőt,majd zsebre vágtam és a szalvétára kezdtem írni. Amint befejeztem beletettem Him Chan zsebébe és megadva magam én is az asztalra borultam.

20. fejezet Nem gondoltam,hogy ilyen nehéz lesz...

A nyár még mindig tombolt nyüzsgő városunkban,bár a tüdőm epekedve kívánta a friss tengeri levegőt a szmogos városi helyett. Utolsó óráimat töltöttem a munkában,s rájöttem,hogy mostanában jobban ellustultam,mint gondoltam volna. Nehezen ment el a munkaidőm,amit elég nehezen viseltem. Gondolataim teljesen magával ragadtak,még késő délután a hazafelé vezető úton is.Azon gondolkodtam,mit adhatnék Mrs. Kim-nek születésnapjára.
Mit adhatunk egy olyan nőnek,akinek mindene megvan? Plusz én mit adhatnék neki,amit meg tudok fizetni? Him Chan-nal összesen kétszer beszéltem telefonon a héten,így nem tudtam,hogy mikor kezdődik a party és hogy hol is lesz valójában…
Hazaérve aggódó gondolataimat egy frissítő fürdővel próbáltam elhessegetni. Piciny fürdőszobám lassan megtelt gőzzel és a zuhanykabinból már nem láttam az orromig sem. A levegő fullasztó volt,köhögni kezdtem,majd a kis ablakhoz mentem és bukóra kinyitottam,hogy a pára kisurranjon a pici résen. A tükröm teljesen elhomályosodott így tenyeremmel köröket húztam a sima üvegen,hogy kitisztuljon. Vizes tincseim rátapadtak az arcomra és azt a lányt néztem a tükörben,aki idegennek tűnt. A szeméből szomorúság és fáradtság tükröződött és azon gondolkodtam,hogy vajon mások is így lássák-e!? Óriásit sóhajtva néztem le a fehér mosdókagylóra,aminek nekitámaszkodtam,majd félretéve minden depressziós gondolatomat,beleugrottam szürke melegítőnadrágomba és fehér trikómba,aminek az elején Micky mouse mosolygott rám. Tudtam,hogy ma van Mrs. Kim születésnapja,csak abban nem voltam biztos,hogy nekem még mindig mennem kell. A Him Chan-tól kapott ruhatáram hirtelen szűkké vált,ahogy a party-ra gondoltam. Ismét sóhajtottam egyet és dúdolva a fürdőbe mentem,hogy megszárítsam a turbánom alatt lévő barna fürtöket.
Szomorúvá tett a gondolat,hogy ma van az utolsó nap,hogy találkozhatom újdonsült barátaimmal,feltételeztem,hogy megszakad mindenféle kapcsolatom velük. Az érzéseim tornádóként kavarogtak. Csak bámultam a kávé színű mozaik csempén lefolyó apró vízcseppeket,amik egyre gyorsabban futottak le nyomot hagyva maguk után. Kissé úgy éreztem olyanok,mint Him Chan. Gyorsan tovább futnak,de nyomot hagynak maguk után. Fájdalmas morgás tört elő belőlem,mikor észrevettem,hogy a forró levegő egy ideje már a lábamat melegíti. Odakaptam és dörzsölni kezdtem. A hajszárító még mindig zúgott a kezemben,de hamar kikapcsoltam és már fel is kaptam a fejem a csengő hallatára. Idegesítő csuszogással közelítettem meg az ajtómat,ahol egy fiatal futárfiúval találtam szemben magam.
- Song Sun Hi?
- Igen!?
- Csomagot hoztam önnek.
Belelapozott a papírjai közé,majd a kis kék csipeszes táblán lévő gyűrött papírt felém tartotta,hogy írjam alá ott,ahol az ujja mutatja.
- Köszönöm! –vettem át a két termetes dobozt.A csomagolás egy halvány rózsaszín dobozt rejtett és a másik pedig egy fehéret. A nagyobb dobozzal kezdtem és ahogy felemeltem a tetejét,egy kártyára bukkantam:
„ Azt hiszem ez lesz számodra a legmegfelelőbb ruha! 8-ra érted megyek! Legyél szép! -Him Chan”
- Kiküldted futárral,ahelyett,hogy idehoztad volna? Idióta!- mosolyogtam,majd felemeltem a tej színű vékony zörgős papírt,ami egy hófehér koktél ruhát rejtett. Gyönyörű,letisztult pánt nélküli ruha volt,semmi csillogás,mégis teli volt eleganciával. A másik doboz egy hozzá illő magas sarkút rejtett.

Felkaptam a magas sarkút,tökéletesen illeszkedett a lábaimra és a ruha is jónak tűnt,ahogy a hosszú tükörben magam elé tartottam. Az órám viszont már kevésbé tetszett,mert hamarosan elütötte a 7 órát,ami annyit jelentett,hogy alig egy órám volt elkészülni.
A hajamat három módon próbáltam elkészíteni,míg úgy döntöttem,hogy hagyom göndören a vállaimra omolni és egy fehér hajpánttal egészítettem ki a frizurám. A sminkem picit erősebbre sikerült,mint gondoltam,de ha a tükörbe néztem az elegáns Sunny nézett vissza rám,nem pedig a szegény,kopott lány,aki szokott.
Amint 8 órát ütött az óra a csengőm is megszólalt.
- Pontos… - állapítottam meg,de amint kinyitottam az ajtót,nem Him Chan állt velem szemben.
- Dae Hyun!? –néztem a bambuló fiút,aki tetőtől talpig végigmért,majd megköszörülte a torkát és elmosolyodott.
- Nagyon szép vagy!
- Köszönöm… - néztem le magamra mosolyogva.
- Him Chan nem tudott jönni,remélem nem baj,hogy a ma esti kísérőd én leszek!? –Fekete öltönyében kinyújtotta felém a kezét ,amit habozás nélkül elfogadtam. Ő is hiányozni fog nekem,annak ellenére,hogy rövid ideje ismerjük egymást úgy érzem Dae Hyun-ban megbízhatok és,hogy egy nagyon jó barát.
Nem beszélgettünk az úton,csak suhant velem a fekete Mercedes,egyenesen Him Chan házáig,ahol rengeteg autó parkolt. Javarészt szürke,fehér és fekete színben pompáztak a drágábbnál drágább sportkocsik és luxus autók.
- Megérkeztünk. Ne haragudj Him Chan-ra,akadt egy kis dolga és ezért nem tudott érted menni.
- Nem probléma,ma úgyis véget ér ez az egész színjáték.
- Hogy érted?- emelte fel az egyik szemöldökét.
- Örülök neki,hogy nem kell többet hazudnom. Valahogy elvarrjuk a szálakat ma este.
Csak csendben bólogatott beszívott alsó ajkakkal és előre meredt. Most először akadt meg a pillantásom Dae Hyun egyedien szép ajkain és most először láttam meg,hogy valójában milyen helyes. Amikor rám nézett elpirulva rántottam el a fejem,mire dallamos nevetéssel megkérdezte:
- Mi a baj?
- Sokan vannak bent? – próbáltam kérdezni valamit,aminek köze nem volt ahhoz,amit gondoltam,de azt sem akartam,hogy Ő ezt tudja.
- Ideges vagy?
- Voltam már nyugodtabb is.
- Ne aggódj,melletted leszünk.
Mosolya,most sokkal jobban megnyugtatott,mint azt gondoltam volna,ahogy kinyitotta nekem az autó ajtaját és udvariasan felém nyújtotta a kezét,eltűnődtem azon,hogy talán ne helyes megfognom ,mert félő,hogy valaki meglát minket és félreért,ezért csak kiszálltam.
- Nem lenne szerencsés,ha Mrs. Kim félreértené az udvariasságod.
- Igazad van!

A nappalira nem lehetett ráismerni a sok berendezés eltüntetve,svéd asztal várta a vendégeket halk zenével és minden második ember pezsgővel a kezében rohangált,nevetgélt és trécselt egy-egy csoportba tömörülve. Természetesen mindenki a legjobb és legmárkásabb öltönyöket és estélyi ruhákat viselte. Egy olyan helyre csöppentem,ami fényévekre volt az én világomtól. A szememmel Him Chant kezdtem keresni,amit Dae Hyun észre is vett.

- Ha Him Chant keresed,akkor ott van. – mutatott át a vállam felett a jobb oldalra. Him Chant nem ismertem fel,szőke fürtjeit felváltotta a barna és egy teljesen más látványt nyújtott. Sokkal férfiasabbnak tűntek a vonásai. De ami mégjobban szemet szúrt az a dolog,ami miatt nem tudott értem jönni. Nem is értettem,miért érint rosszul,s minden kiült az arcomra,minden kérdés,amire Dae Hyun válaszolt is.
- Ő Him Chan volt barátnője Rim. 3 évig jártak együtt,most jött haza a tengerentúlról.
- Nagyon szép lány… - mondtam alig hallhatóan és nem tudtam róluk levenni a szemem. Him Chan mosolya őszinte volt,de az enyém a legkisebb őszinteséget sem tükrözte. – Sosem beszélt nekem róla.
- Talán mert eléggé megviselte a szakítás és azóta eléggé sokat változott.
- Biztos nagyon szereti…- súgtam halkan,mikor észrevettem ,hogy Mrs. Kim felénk közeledik. Az arckifejezése már nem kecsegtetett semmi jóval,így vettem egy mély levegőt.
- Beszélhetnénk Sun Hi? – támadott le rögtön pezsgős pohárral a kezében és Dae Hyunra nézett,aki vette a lapot és magunkra hagyott.
- Mond csak Sun Hi! Miért van az,hogy ezzel a névvel és személyleírással nem találtak rólad semmit? Cha Bum beszámolója alapján… Itt nekem nagyon bűzlik valami és ha megtudom,hogy becsapsz,nem lesz könnyű az életed. Figyelni foglak titeket! Szerelem ez egyáltalán? Mert nekem nem úgy tűnik! Ha csak a vagyonra utazol,mennyi pénz kell,hogy eltűnj Him Chan életéből?
- Teljesen félreérti Mrs. Kim! Én nem a vagyona miatt vagyok Him Channal! Engem nem érdekel a pénz!
- Szeretném ezt elhinni,ahogy azt is,hogy jó módú családból származol,de nem megy! A szemem résen lesz!
- Sajnálom,ha csalódást okoztam.
- Nehéz elfogadnom egy olyan lányt,akiről semmit sem tudok. Teljesen más vagy,mint Rim!
- Kérem ne hasonlítson össze Him Chan volt barátnőjével,mi nem vagyunk hasonló személyiségek.
Kezdtem kiborulni és liftezett a gyomrom. Tekintetemmel lopva Him Chant kerestem,aki épp a kertbe tartott ki.
- Asszonyom! – lépett közbe Cho Hee. – Sajnálom,hogy zavarom az emeleti erkélyen várják.
- Azonnal megyek. - intett egyet a kezével,de a szemét le sem vette rólam. – Sun Hi… Bizonyíts nekem… – ezzel a mondattal fordult sarkon én pedig végignéztem,ahogy felballag a lépcsőn,majd elindultam megkeresni ,azt,aki egész este nem volt hajlandó velem foglalkozni. A keretben állt és telefont tartott a füléhez. A szemem rögtön az erkélyre tévedt,ahol Mrs Kim sas szemekkel figyelte egyetlen fiát.
- Hol voltál? Most hívtalak! – nézett rám,amint odaértem elé.
- Már régóta itt vagyok. – annyira izgatott voltam,nem tudtam mit kellene tennem,annak érdekében,hogy bizonyítsak. Az utolsó esténken nem ronthatjuk el!
- Him chan… elég nagy gáz van,ne lepődj meg kérlek,nincs más választásom... – közelebb léptem hozzá és ajkaimat az övére tapasztottam,miközben két kezem finoman az arcát tartotta. Tudtam,hogy Mrs. Kim figyel minket fentről,de azt nem tudtam,hogy ezzel bizonyítok-e bármit is. Him Chan visszacsókolt és egy pillanatra el is felejtettem,hogy színészkedünk. Átadtam magam az érzésnek,s mikor elválltunk,lazán megöleltem,mivel ez még mindig jobb volt,mint a szemébe nézni.
- Anyukád figyel az erkélyről,nehogy felnézz. –suttogtam a vállaiba.
- Szerinted érdekel anyám? Csak miatta tetted?
- Sajnálom,ha kellemetlen volt,de csak színészkedünk… még ma este utoljára,aztán kivágom magam valahogy.
Eltartott magától és hirtelen újra megcsókolt. Sokall nagyobb hévvel,mint én. Csókja teli volt szenvedéllyel és a szívem ki akart törni börtönéből. Sírás tört rám,ahogy elöntöttek az érzelmek,így hirtelen elszakadtam tőle és elfutottam. El kellett varrnom a szállakat,így megkerestem Cha Bum-ot,aki immár egyedül állt az erkélyen.
- Csodálatos műsor volt.
- Ne tegyél szemrehányást kérlek… Tudom,hogy már mindent tudsz,csak azt nem tudom,hogy miért nem mondtad el Mrs. Kim-nek!?
- Mit tudok? Hogy szegény vagy, uzsorások,behajtók és bűnözők üldöznek? Ha erre gondolsz,akkor igen,mindent tudok!
- Bármit is tudsz,azt Him Chan nem tudja,nem akartam belekeverni a dolgaimba,egyszerűen csak szükségünk volt egymásra és belekeveredtünk ebbe a szituációba. Történtek dolgok,amik közelebb hoztak egymáshoz bennünket,de nem akarom sem Him Chan,sem pedig Mrs. Kim életét bonyolítani,így a mai nappal ennek az egésznek vége. Mindössze annyira kérlek,hogy tartsd meg a titkom mindenki előtt.
- Tényleg nem tud róla? –húzta fel a szemöldökét Cha Bum.
- Nehezen élek igaz,de nem vagyok rossz ember Cha Bum soha nem használnám ki őt és soha nem keverném bele veszélyes dolgokba csak azért,hogy mentsem a bőröm. Ez az én saram és nekem kell ezen az úton végigmennem,anélkül,hogy bárkit is belekevernék ebbe. Te is tudod,hogy nem vagyok rossz ember,mert különben elmondtad volna az igazat Mrs. Kim-nek.
- Azt is kiderítettem,hogy több munkád van,rengeteget dolgozol és egyedül neveled a két testvéredet,hogy anyukád elhagyott…szinte mindent megtudtam rólad.
- Számíthattam volna rá… - mosolyogtam,bár legszívesebben sírtam volna. – Nos, köszönöm és lenne még egy utolsó kérésem hozzád,hogy át tudjam adni az ajándékomat…

19.fejezet Az érzelmek leülepednek!

Dae hyun a bal oldalán pihent,s a falnak fordult,gyanítottam,hogy nem alszik,csak nem akar beszélgetni a látottakról,én is hátat fordítottam neki és a falon lévő pacát kezdtem el vizsgálni,ami gondosan körbe volt festve,mintha szándékosan akarták volna meghagyni. A falat kávé színre festették,de azon a kis helyen lehetett látni a régi vanília színt és a kékes-zöldes pacát. Hajtott a kíváncsiság,ezért a papucsomat felhúzva odacsoszogtam a falhoz és leguggoltam a kis műalkotáshoz,ami talán egy dinoszauruszt ábrázolt,de igazság szerint semmire nem hasonlított.
- Hyung?
Dae hyun lekúszott az ágyról és a szélére ült. A papucsát kereste,s mikor megtalálta,lassan mellém csoszogott. Két kezét a térdeire tette és úgy támaszkodott a műalkotás felé.
- Mi ez?
- Nem tudom,de itt lehet egy ideje.
- Ez valami szörny?
- Fogalmam sincs. De te nem aludtál? –néztem fel a kiegyenesedő fiúra.
- Nem igazán.Nem tudok aludni.
- Én sem…
Az ajtó résnyire kinyitódott és Jae Sun dugta be rajta a fejét. Az ajtó mögül hallani lehetett Young türelmetlen hangját,aki épp azt kérdezte,hogy alszunk-e már.
- Van valami baj fiúk? – indultam meg feléjük,de Young már be is rontott és kézen ragadt.
- Siessünk!
- Hová? –de már nem válaszolt,csak a kezembe nyomott egy kék szülinapi kalapot.
- Tedd fel!
- Mit is ünnepelünk? – néztem körbe értetlenül.
- Noona születésnapját.
- Szülinap? –kérdezett vissza Dea Hyun.
- Igazság szerint majd csak 2 hét múlva lesz augusztus 13.-án,de mivel nem lesz itt velünk,gondoltuk,hogy most meglepjük.
- És ő most hol van?
- Ho Jin-el a tengerhez mentek.
Furcsa érzések kavarogtak bennem,ha arra gondoltam,hogy együtt vannak és egy pillanatra szomorúvá tett a gondolat.Rá kellett döbbenem,hogy a lelkemnek komoly egyensúly problémája van,ha ilyen dolgok tesznek szomorúvá és mérgessé,hisz nem az én tulajdonom,hogy mindig magam mellett tartsam.
- Jönnek! – ugrott el az ablaktól Young. Halmeoni a zongoránál ült,teljes készenlétben,s mikor beléptek az ajtón felcsendült az ismerős dal. A dal közben mindenki énekelt és tapsolt,kivéve Ho Jin-t,aki hátulról ölelte Sunny vállait,ami újfent bökte a csőröm.
- Fújd el a gyertyákat Noona! – noszogatta a túl közvetlenül viselkedő Ho Jin,s mielőtt elfújhatta volna a gyertyákat,megszólalt a telefonom.
- Hallo?
„Him Chan! Merre jársz? Jártam nálatok,de nem voltál otthon!”
- Rim! Csak holnap megyek haza!
Sunny rám nézett,amint meghallotta Rim nevét,kicsit úgy tűnt,mintha a mosolya elhalványodott volna,de lehet,hogy csak beképzeltem az egészet,hisz a következő percben újra fülig érő mosoly ült az arcán.
- Holnap hazamegyek és találkozunk.
Rim még beszélt hozzám,de nekem megakadt a szemem a gyertyákat elfújó Sunny-n és egy mondaton:
- 25 éves lettél Noona! Boldog Születésnapot!
Idősebb tőlem… Sikerült megállapítanom,hogy mégiscsak idősebb tőlem két évvel. Soha nem beszélgettünk arról,hogy ki,mikor született,vagy miket szeretünk és miket utálunk. Egyszerűen csak belecsöppentünk egymás életébe két hónappal ezelőtt és hiába töltöttünk egymással minden napot,sosem szakítottunk egymásra annyi időt,hogy jobban megismerjük a másikat és ezáltal közelebb kerüljünk egymáshoz. Talán nem is akartunk közelebb kerülni,épp ezért zárkóztunk el bizonyos szinten egymástól.
„ Itt vagy Him Chan?”
Elfelejtettem a vonal túlsó végén lévő barátomat.
- Holnap beszélünk Rim! Jó éjt. –Amint letettem a telefont és csatlakoztam a társasághoz Dae Hyun felém fordult:
- Rim volt az? Hazatért Európából?
- Igen, pár napja érkezett… - válaszoltam kurtán a kérdésére,s ennyivel le is tudtuk ezt a témát.
Sunny,apró ajándékaival volt elfoglalva. Young egy rajzot készített neki,míg Jae Sun egy darabot játszott el neki a zongorán. A nagymamája egy nap sárga kötött tunikával lepte meg és Ho Jin is adott neki ajándékot,egy lepkés hajcsatot,ami szikrázott a kövektől. Szép volt…
- Ha visszaérünk Szöulba,tőlünk is kapsz valami szép ajándékot. – mosolygott Dae hyun,aki már alig várta,hogy megszegjük a tortát.
- Együnk! - kiáltott fel,ahogy azt előre sejtettem. A buli nem tartott olyan sokáig,bár én már rendesen hozzá voltam szokva,hogy éjfél előtt megpattanok,így nem zavart,hogy éjfélkor mindenki elment aludni,persze én nem tudtam ,hiába próbáltam,nem ment,csak forgolódtam és a sötét mennyezetet bámultam.
- Elegem van! – pattantam ki az ágyból mérgesen,hogy egy frissítő sétát vegyek. Az udvaron félhomályt teremtett a hold,s a fűben feküdt valaki. Haja barnán kúszott a földön.
- Sunny! – vettem sietősre a tempómat és letérdeltem mellé.
- Valami baj van Him Chan? – támaszkodott a könyökére megilletve.
- Azt hittem,hogy valami rosszul lettél. Miért fekszel itt? Megijesztettél.
- Ugyan! Csak nem aggódsz értem? –nevetett.
- Nem…- húztam el a szám hazudva.
- Csak a csillagokat nézem. Olyan szépek. Nem akarod te is nézni egy kicsit?
Önkényesen lefeküdtem a nyirkos fűbe és hosszú percekig,csak csendben kémleltük az eget.
- Sunny?
-Hmm?
- Kérdezhetek?
Az aggodalmaim nem hagytak aludni,aggódtam azért,mert az érzéseim kuszák voltak,aggódtam azért,mert nem ismertem és bármennyire is tagadom,aggódtam érte is.
- Persze…
- Arra lennék kíváncsi,hogy mit szeretsz és mit utálsz a legjobban?
- Hmm… - kezdte,bár szemét egy pillanatra sem vette le az égről. - Szeretem a csillagokat és a testvéreimet és Halmeonie-t. Nagyon sok dolog van amit és akiket szeretek…
- És mit utálsz? – egy percre sem vettem le a szemem az arcáról.
- Ez nehezebb kérdés. - fordította felém a fejét és rám nevetett. – Azt hiszem,amit a legjobban gyűlölök,az erőszak és a hazugság,bár én magam is egy nagy hazudozó lettem.
Az arca hirtelen komollyá változott és még a félhomályban is láttam,hogy fájdalom suhant végig az rajta. Tudtam,hogy valamit titkol,szinte éreztem már az elejétől fogva,de nem szólhatok bele az életébe,ha ő nem akar beavatni.
- A színészkedésre érted? –tettem fel végül a kérdést,mert kínos lett volna a csend.
- Mi másra? – arca újra felém nézett és mosolyra húzta a száját. - Mindenkit becsapunk azzal,amit csinálunk. Mrs. Kim sem érdemli ezt meg… Rosszul érzem magam miatta.
- Tudom… Anyu születésnapjával,ami a hétvégén lesz,lezárjuk ezt és minden véget ér. – Nem estek jól a saját szavaim,de tudtam,hogy az lesz a legjobb ha nem bonyolítjuk tovább az életünket,mert már én is kezdtem összezavarodni.
- Rendben… Akkor már csak ezt a hetet töltöm veletek… Jobb is lesz így.
- Szomorú vagy?
- Hazudnék,ha azt mondanám,hogy nem,mert megszoktam,hogy nem vagyok egyedül.
- Azért barátok maradunk…
- Jajj! –ült fel hirtelen,haja a hátára omlott és eltakarta azt. – Ez úgy hangzott mintha szakítanánk! –nevetett visszanézve rám.
- Végül is…
- Végül is képletesen együtt jártunk,de úgy döntöttem,inkább hagylak élni. - kacaj szökött fel a torkából,miközben talpra állt. – Ideje aludni menni. - Kezet nyújtott és én megfogtam,olyan apró volt és hideg. Megtámaszkodott és segített felállni.
- Köszönöm,hogy segítettél,még sosem volt ilyen harcias barátnőm.
- Nekem meg még soha nem volt ilyen egós barátom.
A szobánk ajtajáig nevettünk és mosolyogtunk,mígnem az ajtók előtt vártunk egy kicsit. Egyszerre fordultunk meg.
- Jó éjt. - mondtam.
- Neked is… - mosolyogva lépett be a cseresznyeszínű tölgy ajtón,ami kattanással jelezte,hogy bezárult,de én még mindig ott álltam az ajtót fürkészve és nem tudtam mi lesz ezután. A reggel fáradtan tört rám,hisz alig aludtam valamit. Gyorsan összeszedtem a holmimat és rekord idő alatt készültem el. Az ágyon ülve a szemem akaratlanul is a falon díszelgő műalkotásra tévedt,majd felálltam és Dae Hyun után indultam,akiről feltételeztem,hogy a konyhában van. A széles reggeliző asztal körül vidáman kacarásztak ,s kénytelen voltam megkérdezni,hogy:

- Miről maradtam le?
- Halmeoni történeteket mesélt Sunny-ról. Tudtad,hogy a falra is ő rajzolt?
- Nem… Te rajzoltad a dinoszauruszt?
- Az egy halacska! - szemei fenyegetőn szűkültek össze,mintha valami rosszat mondtam volna.
- Nem sikerült kifejezni magad.
- 5 éves voltam. Miért,te mindig tökéletes voltál?
- Szerinted tökéletes vagyok? – ragyogó szemekkel néztem rá az asztalon támaszkodva két karommal.
- Már megint felülkerekedett rajtad az egód. Ne bízd el magad.
- Chöö… - löktem egyet magamon és hozzáláttam reggelizni. Nem sokkal azután,hogy leültem az idős sofőr Ahjussi,aki a buszmegállóból idáig hozott,olajos ronggyal lépett be a konyhába és abba törölgette szintén olajos kezét.
- Kész az autó,már ki tudlak titeket vinni a buszhoz.
- Sajnálom Ahjussi,hogy gondot okoztunk és köszönöm. – rohant oda Sunny és megölelte.
- Ho Jin kint vár az autónál,beszélni akar veled és elköszönni.
- Rendben,megyek.
Sunny gyorsan kiszaladt a konyhából,mi pedig ettünk tovább,már nem zavart ha arra gondoltam,hogy Ho Jin-el van és akkor sem zavart igazán,mikor láttam,hogy hosszasan megöleli. A fellángolásom elmúlt és úgy éreztem,hogy az érzéseim végre a helyükön lesznek.
Sajnáltam,hogy véget ért ez a két nap,de örömmel indultunk vissza hűn szeretett városunkba Szöulba.

18. fejezet Bosszankodások...

Him Chan Pov:

A sziklás táj gyönyörű volt. Hallani lehetett,az út mentén a kőnek csapódó hullámok hangját. A lábunk egyre nehezebben mozgott,ahogy felfelé toltuk a mázsás szerkezetet,aminek a tengelye nyikorogva fordult át,minden egyes lépésnél,míg végül megálltunk vele. Az erőnk végesnek bizonyult…
- Omo! OMO! – hallottam meg Sunny kiáltását és rögtön odakiabáltam neki,bár erőfeszítéseink miatt elég nehezen ment a kiabálás,hisz még a levegőt is visszatartva nyomtuk az autót az út széléhez,hogy ne toljon vissza minket.
- Fordítsd a kormányt és húzd be a kéziféket! – megváltást jelentett a karjainknak és a lábunknak,hogy megállt az autó.
- Most mi a baj?
- Mondhatni az autó után mi döglünk meg… - lihegett a térdeire támaszkodva Dea Hyun.
- Akkor most mit csináljunk? Hagyjuk itt az autót? Hisz már olyan közel vagyunk.
- Neked könnyű,csak ülsz a kocsiban és tekered a kormányt,de tudod nem olyan könnyű az emelkedőn feltolni egy jó pár mázsás furgont!
- Jó,akkor hagyjuk itt.
- Ezt mondhattad volna két kiló méterrel korábban is.
- Nem tehetek róla,hogy el vagy kényelmesedve és nehezedre esik a kis séta… tegnap is azért aludtál nálam,mert lusta voltál hazamenni… - csípőre tett kézzel magyarázott a szokásos habitussal.
- Hagyjátok már abba! – szólt az eddig láthatatlan Dae Hyun. – Rosszabbak vagytok,mint Mrs. Kim… - azt hiszem kicsit felidegesítette magát a vitázásunk miatt,láttam rajta,hogy ideges,majd a közeli szirtnek indult.
- Mi baja van? – kérdezte Sunny,majd vállat rántottam és követtük.
A nap lemenő fénye vörösre festette a vizet,csodálatos látvány tárult a végtelennek tűnő tengerre. Még a horizontot is lehetett látni. A szírt széléről lenézve,alig három,talán négy méterre alattunk a szikla széléhez csapódtak a hullámok. Csak bambultam le a mélybe, elmélázva ,észre sem vettem,hogy Sunny a pólómnál fogva húz visszafelé.
- Gyere onnan kérlek.
- Nyugi,nem fogok leesni. - vettem le a kezét a pólómról,vagyis csak akartam,mert görcsösen fogta.Csak nevettem elszántságát látva. – Tényleg nem fogok leesni. –még mindig csak nevettem és a csuklóját fogtam.
- Gyere onnan Hyung! – kiabált Dae Hyun is.
- Kérlek Him Chan! – nézett fel rám aggódó szemmel én meg csak tovább nevettem,de honnan tudhattam volna,hogy mi bántja,hogy mi történt vele? – Mondom,hogy nem fogok leesni!
- Én leestem onnan és több mint egy hónapig voltam korházban. Az életem azóta megváltozott,kérlek gyere el a szélétől és üljünk le oda - nézett a háta mögé - és onnan nézzük meg a naplementét.
- Leestél innen? – jött oda Dae hyun is,akit hajtott a kíváncsiság,hogy milyen magasból eshetett le,így óvatosan ő is lebámult az alattunk hullámzó habokra.
- Igen, 13 éves voltam és a nagyapámnak köszönhetem,hogy még mindig élek.
- De hogy történt? – kissé megrémültem a hallottak miatt,soha nem gondoltam volna,hogy ilyen szörnyű dolgokon ment keresztül. Ezért félt a víztől,ezért történt vele annyi baleset… Csak akkor tudatosult bennem igazán, mennyire is törékeny a lelke,mikor leültünk a naptól felforrósított sziklára és csak néztük a lemenő napot elgondolkozva.

SUN HI POV:

10 éves voltam,mikor apám egyre többet és többet kezdett el a pohár fenekére nézni ,az addig tökéletes apa és mérnök egyre jobban lecsúszott,mindezt a nehéz helyzetünk miatt. Anya idegileg labilissá vált,sokat veszekedtek és én ezt nehezen viseltem. Apám mindig szem előtt tartotta a gyerekeit,de anya,miután megszülte Jae Sun-t teljesen megváltozott.9 éves lehettem talán mikor rájöttem,hogy a szép családi fészek széthullott. Előtte is sokat sírtam,ha veszekedtek anyuék,de azokután nem múlt el nap,hogy ne potyogtak volna a könnyeim. Anyám hol elköltözött,hol visszaköltözött. De soha nem ment tőlünk messze. Volt egy lakásunk a közelben,amit apám örökölt,ez egy sötét környéken volt és soha nem mentem oda,mert nagyon féltem… Úgymond az a hely volt a bűnözők telepe. Apám annyira féltette anyát,hogy belebetegedett és 18 éves koromban elhagyta ezt a világot. Nagyon megviselt,hisz akármi is történt szerettem a szüleim,főleg az apám. Anya annyira törődött velem,hogy sokáig példaképként tekintettem rá,de ez is hirtelen változott meg,mint sok minden. A nagyi szeretetben nevelt minket miután anya elhagyott és így sok mindent megtanultam az életről…
Egy augusztusi napon történt,a születésnapom előtt pár nappal idejöttünk a családdal egy hétvégére ünnepelni,természetesen a szüleim akkor is összevesztek és elindultam megkeresni a nagyapámat,aki a tengeren halászott,hisz tudtam,ha a nagyapa jelen van,mindenki visszafogja magát. Úgy 500 métert sétálhattam és felmásztam a szirtre,ahonnan csodás volt a kilátás és láttam a nagyapámat is,aki vidáman integetett a csónakjából. Odakiáltottam neki,a hangomat a víz messzire vitte,ahogy a sikolyomat is a következő percben,mert már csak azt éreztem,hogy nagyot csapódok és mázsás súly telepedik a testemre. Minden elsötétült,nem pörgött le előttem az életem,csak merültem a sötét víz mélyére és féltem. Három hét múlva ébredtem fel a busani kórházban.

- Sun Hi! Tényleg leestél? – nézett rám aggódóan Dae Hyun,kizökkentve a gondolataimból.
- Igen,de már csak egy seb a fülem mögött emlékeztet rá,hogy megtörtént…
- Meg a víztől való félelmed. –mondta Him Chan,miközben komolyan előre meredt a semmibe.
- Igen… - helyeseltem,majd felpattantam a földről. - Ideje mennünk,már csak fél kiló méterre vagyunk a háztól,toljuk haza.Segítek.


Nem volt megterhelő hazatolni az autót… nekem…de a többiek esetlenül huppantak a kanapéra. A nagyiék hagytak egy üzenetet,hogy későn jönnek haza, a barátnőjénél lesznek,tudtam,hogy szeret csavarogni,így nem foglalkoztam vele,inkább vittem a fiúknak egy kis frissítőt.
- Megérdemlitek- dobtam a kanapén elnyújtózók ölébe egy-egy doboz sört és az én kezemben is habosan szisszent fel a frissítő. Le akartam ülni kettőjük közé ,de Him Chan gyorsan középre húzódott így már csak mellette maradt hely,ahova leülhettem. A csatornák között váltogattam és az összes csatorna dög unalmasnak ígérkezett,azért mi betankoltunk egy jó adag popcorn-al és pár üveg sörrel. 20 perc múlva már untam a csendet, piszkálni kezdtem a Him Chan mellett ülő Dae Hyun-t. A hajába dobáltam a kukoricákat,majd az ölébe potyogtak. Már alig tudtam visszatartani a nevetést.
- Hjaa! – kiáltott fel és nevettünk együtt.
- Unatkoztok? Bemehetünk a városba is,ha toljátok az autót.
- Persze! –fakadt ki gúnyosan a mellettem ülő én pedig nem foglalkozva vele tovább piszkáltam Dae Hyunt,immár a lábammal Him Chanon keresztül. Lehajtotta az utolsó korty sört is a dobozból és összenyomta az alumíniumot.
- Sssszzz… - szisszent fel és az ujja hegyén kibuggyant a vére,majd lefolyt.
- Mit a fenét csinálsz? – kaptam el a kezét és aggódva vizsgálni kezdtem,de ő azon nyomban a fürdőbe rohant én pedig elindultam egy sebtapaszért.

Him Chan pov:

 Idegesített,hogy Sunny enyelgett Dae Hyunnal,mintha felesleges lettem volna és olyan érzésem volt,mintha megzavartam volna valamit… magamat sem értettem,miért lettem mérges…
A mosdókagylóra támaszkodtam két kézzel és csak néztem,ahogy lefolyik a víz. Pár percig csak elmerengtem ,majd megmostam az arcom és visszatértem a nappaliba. Az ajtón épp kopogtak. Sunny rohant kinyitni,s az ajtóból berontó fiú teli torokból kiabálta,hogy „Noona” ,majd két keze közé vette az arcát és megcsókolta. Nem is gondolkodtam csak odarohantam hozzájuk,de akkor már a fiú elszakadt Sunny-tól,aki gondolkodás nélkül vállon ütötte az idegent.
- Ho Jin! Te mi a fenét csinálsz? – fogta a száját paprika piros arccal,mi meg kimeresztett szemmel értetlen fejjell néztünk rá. – Ez nem az amire gondoltok… - nézett ránk.
- Melyik a barátod Noona? – vett észre minket az állítólagos Ho Jin.
- Egyik sem,de még nem válaszoltál a kérdésemre! Miért csináltad ezt?
- Ugyan már,csak felelevenítettem a régi szép időket. Úgyis tőlem kaptad az első csókod.
- Te kis nyavalyás… ha még egyszer ilyet teszel megtanulsz repülni. –szűrte ki a fogai közül.
- Noona! Semmit nem változtál! Annyira hiányoztál! – meg akarta ölelni,de én ösztönösen megfogtam a karját.
- Nyugi szépfiú… Nem fogom bántani… - nézett rám kihívóan.
- Akkor ne nyúlj hozzá! –néztem vele farkasszemet.
- Him Chan,mi a bajod? –kérdezte értetlenkedve Sunny.
- Semmi,csak…- a szavak elfogytak,nem tudtam miért viselkedtem így,és már Dae hyun is fogta a kezem,hogy engedjem el a fiút.
- Bocs,azt hittem,hogy valami zaklató vagy… –engedtem el a karját és egy ilyen bugyuta mondat csúszott ki a számon,pedig az előbbi szituáció szerint nagyon is jól ismerik egymást.
- Ani! –rázta a fejét. - Én vagyok Noona első szerelme.
- Ho Jin! – csitította. - Ő csak egy gyerekkori barátom,aki sokat enged meg magának…
- Értem… Akkor magatokra is hagyunk titeket. Még egyszer bocs…–húztam magam után Dae Hyun-t a számunkra előkészített szobába.Ő sem szólt semmit,csak lefeküdtünk és megpróbáltunk aludni,ami nekem nem sikerült,de barátom igencsak elfáradt így magával sodorta az álom…

17. fejezet. Vegyes érzelmek...

SUN HI POV:

A buszmegállóban állva néztem az egyik fiúról a másikra. Még ők is meglepődtek,mikor odaértek hozzám.
- Dae?
- Him Chan? – mutattak egymásra.
- Sunny??? – kiáltottam fel,amin elmosolyodtak. - Mi járatban fiúk? –néztem az egyikről a másikra.
- Gondoltam elkísérlek,ha nem vagyok teher.
- Nekem nem,de nem értelek… - vontam vállat,majd Him Chan-ra néztem.
- Dolgom van Busanban…
- Épp ma és ilyen hirtelen? – bólogattam. – Értem! Mondjátok meg őszintén,miért akartok velem jönni?
- Unatkozom! – vágták rá egyszerre. Mosolyogva vettem óriási lélegzetet és néztem a távolról érkező buszt.
- Menjetek haza fiúk… - ráztam a fejem,de hiába,mert mikor leültem a leghátsó ülésre, a két fiú,két oldalamra huppant le. Furcsa volt,hogy elkísérnek,de a szívem mélyén örültem neki,hogy mellettem vannak.
- Mit terveztek fiúk? Miért vagytok itt?
- Úgy éreztem jönnöm kell… - Dae Hyun olyan szélesen vigyorgott rám,hogy az én szám is mosolyra húzódott. Him Chan csak az ablakon bámult kifelé és nem akart magyarázatot adni,de nem is kellett.
- Oké srácok. Foglaltatok szobát? Vagy hol fogtok aludni?
- Hát az úgy volt hogy… - vakargatta a tarkóját Dae Hyun.
- Gondoltam… - nevettem el magam,s nem is kérdeztem őket többet.
- Hallgatod velem a zenét? – nézett rám Dae Hyun.
- Aha. –vettem el a fülhallgató egyik párját.
- Szereted ezt a számot?
- Igen,ezt nagyon szeretem. – bólogattam és jól elbeszélgettünk a zenéről,míg Him Chan elaludt a másik oldalamon. Kicsivel később Dae Hyun is megunta a hosszú utat és elaludt. Ahogy beértünk Busanba az emlékeim előretörtek és öröm költözött a szívembe.
Hazaértem…

Him Chan Pov:

A döcögősen haladó busz zajára ébredtem. Már Busanban jártunk. Dae Hyun is akkor ébredt fel,mikor Sunny elindult az ajtó felé. Meglöktem a nyakát tekergető barátom,mire gyorsan összekaptuk a táskáinkat és sietve Sunny után mentünk.
A belvárost elhagytuk és egy külső buszmegállóban tett le a busz minket.
- Fel sem ébresztettél volna? – néztem rá.
- Elfelejtettetek leszállni a következő busz majd csak 1 óra múlva indul vissza a belvárosba. –tekintett a menetrendre.
- Te mire vársz?
- Nekem van fuvarom. Ott jön. – rohant a lepukkant furgon felé,mikor rákiáltottam,megtorpant.
- Sunny! Oké,bevallom,hogy ki akartam mozdulni otthonról és nem volt más ötletem,mint veled jönni. Így utólag belegondolva,jobb lett volna nem zavarni…
Csak álltunk ott Dae-vel és arra vártunk,hogy mit fog reagálni a hallottakra.
- Szálljatok be! – intett a fejével,mi pedig örömmel néztünk össze a barátommal és futni kezdtünk a kocsi felé .Az autót vezető Ahjussi nagyon kedvesnek tűnt,hisz végig mosolygott,s mi is mosolyogva üdvözöltük.
Busan belvárosától már messze jártunk,a város zaját már rég mögöttünk hagytuk,helyette a partnak csapódó hullámokat lehetett hallani. Egy kis takaros ház előtt parkoltunk le a tenger szinte csak pár lépésre volt a háztól. Sunny testvérei szaladtak ki és ő is rögtön kipattant az autóból,hogy megölelje őket.
- Noona!!! Mi is hazamehetünk veled? - Kérdezték miközben szorosan ölelte meg őket. Ha tudtam volna,hogy a családjához jön,akkor nem jöttem volna. Kissé kellemetlenül éreztük magunkat DaeHyunnal.
- Nem jöhettek még haza,de ha mindent elintéztem és nem kell annyit dolgoznom,akkor hazaviszlek titeket. Nem szerettek a nagyival lenni?
- De!!! Hiányoztál Noona! –kapaszkodott a nyakába a kisebbik fiú.
- Jól viselkedtél?
- Igen!
- Becs szó?
- Ühüüm! – bólogatott hevesen a kisfiú,majd az ajtóban megjelenő idős hölgyre emeltük a tekintetünket. Sunny odarohant és megölelte.
- Halmeoni! Sajnálom,hogy gondot okoztam…
- Buta lány,ne mondj ilyeneket. –mondta miközben megveregette unokája hátát és ránk nézett.
- Halmeoni,ők itt a barátaim,akik elkísértek. Him Chan és Dae Hyun. –mutatott ránk.
- Köszönöm,hogy vigyáztok Sun Hi-ra!
- Sajnálom,hogy kellemetlenkedünk. – hajoltunk meg egyszerre Dae Hyunnal.
- Ugyan! Sok jó ember kis helyen is elfér. Gyertek be,már biztos éhesek vagytok.
A ház sokkal tágasabb volt,mint gondoltam. A nappali közepén öreg zongora állt,ami legmegbecsültebb része volt a szobának.
- Elfelejtettem nektek bemutatni az öcséimet. Ő itt Jae Sun és ő pedig a kicsi Young. Him Chan,te már találkoztál velük.
- Srácok,mióta nem láttalak titeket nőtettek.
- Erősödtem! Nézd meg az izmom. –feszített be aranyosan Young a kisebbik fiú. – Young,ne mutasd neki,mert irigykedni fog. – nevette el magát Sunny.
- Kac-Kac… Vicces ám. –fintorogtam.
- Tudom… - vont vállat.
- Viccesek vagytok gyerekek,de gyertek az asztalhoz. – szólt a konyhából a nagyija.
- Köszönjük az ételt. – foglaltunk el egy-egy helyet az asztalnál.
- Egyetek csak!
Az étel ízletes volt,hasonlított a Sunny főztjéhez,de ez valahogy jobb volt.
- Nagyon finom. –mondtam.
- Bizony! A nagyi belefőzte a szeretetét. – szólt teli szájjal Young.
- Mikor kicsik voltunk mindig ezt mondta a nagyi,hogy megegyünk mindent.
- Aranyos…- jegyezte meg Dae Hyun.
- Ebéd után kezdődik az óra. – magyarázta közben Jae Sun Sunnynak.
- Tényleg? Akkor meghallgatom,hogy mit tudtok. – borzolta össze a haját a mellette ülő fiúnak.
- Naa! Noona! Reggel alig tudtam rendesen megcsinálni a hajam.
- Omoo! Igazi férfi leszel lassan…
- Milyen óra? – kérdezett rá Dae Hyun.
- Halmeoni zongora tanár volt és tanítja a fiúkat zongorázni.
- Ha nagy leszek szeretnék zongoraművész lenni. Olyan mint Yiruma.
- Meghallgathatjuk mi is?
- Ühüm. –bólogatott és ettünk tovább. Mindenki jóllakottan sétált át a nappaliba,ahol megkezdődött az óra.
- Halmeoni játsz valami szépet.
A zongorából megelevenedtek a dallamok,és betöltötte a szobát. Úgy éreztem,hogy a dallamok súlyosan a szívemre telepedtek,s talán látszott is rajtam,mert Sunny megszólalt:
 
- A dal címe „Sunny Rain”. A nagyi sokat játszotta nekem ezt mikor kicsi voltam. Mindig áhítattal hallgattam.
- Ezért lettél Sunny?
- Talán igen… - mosolyogott el. –Ha sírtam a nagyi mindig játszani kezdte ezt a dalt,mert tudta,ha kisírom magam jobban leszek,azért hogy emlékezzek rá,milyen erősnek kell maradnom,mert az eső után mindig kisüt a nap, s a felhők fölött előtűnik egy szivárvány,még ha nem is látom ,akkor is ott lesz,ami egy szebb holnapot hoz nekem.
Nem tudtam miért,de megérintettek a szavai,úgy éreztem nem könnyű a múltja és hogy sokat sírhatott.
- Ezek szerint sokat sírtál!?
- Igen,sokáig tartott megtanulni elrejteni az érzelmeimet. De ma már profi vagyok benne. Egyedül ez a dal árulja el ,hogy mikor vagyok szomorú,mert olyankor mindig ezt hallgatom.
- mosolygott rám és néztük tovább az előadást. Nem tudtam kiverni a fejemből a szavait. Valahogy meglepődtem azon,hogy magáról beszélt és picit megnyílt nekem. A következő dalnál Dae Hyun énekelni kezdett. Egy ismert dal feldolgozása volt.
- Halmeoni,Dae Hyunnak csodaszép hangja van ugye? – kiáltotta el magát Sunny
- Igen.- mondta és látszott a szemében a ragyogás,mennyire tetszik neki. Hirtelen irigy lettem Dae Hyun tehetségére és ez picit lelombozta a kedvem.
- Valami baj van? –kérdezte Sunny.
- Nem! Dehogy! Minden rendben!
- Olyan komoly lett az arcod.
- Nincs semmi bajom. – tagadtam az imént rám törő furcsa érzést,ami hirtelen jött és olyan hirtelen ment is.
- Jae Sun még fényes jövő elé néz,hisz nagyon szépen játszik már most is a zongorán.
- Remélem,hogy továbbviszi az álmom.
- Mi volt az álmod?
- Mikor annyi idős voltam mint ő,akkor ugyanez. –mosolygott rám. – Csak reggeltől estig hallgattam a nagyit a zongoránál,ahogy jöttek a gyerekek,hogy tanítsa meg őket zongorázni ,én mindig figyelmesen végignéztem minden óráját.
- Miért nem tanultál meg te is játszani?
- Szép lassan elfelejtettem,mit is szerettem volna igazán. De soha sem késő nem igaz? –pattant fel és mosolyogva nézett le rám. –Menjünk be a városba.
- Oké! –jöttem én is lázba és felpattantam. – Dae Hyun jössz a városba?
- Igen! - rohant felénk.
Kiszaladtunk az udvarra és megláttam a régi furgont,amibe hálni járt a lélek.
- Ugye nem azzal kell mennünk!?
- Nem a kastélyban van hercegnő. Kérem szálljon le a csillám póniról. –nevették el magukat,s beültek az autóba. Természetesen már csak kiszúrásból is nekem kellett vezetnem és alig jutottunk el két kilométert a motorháztető kifüstölt.
- Omo! Omo!! OMO!!! Állj meg! – ordított Sunny,amin úgy meglepődtem,hogy padló féket nyomtam,s ő lefejelte a visszapillantó tükröt.
- Jól vagy?
- NEM! – nézett rám morcosan.
- Ez szuper volt Hyung! – fogta a fejét Dae Hyun is. Sunny szája legörbült.
- Hagy nézzem meg! – néztem a kis dudort a homlokán. – Nyugi nem marad nyoma! – fogtam meg az állát.
- Kösz! –lökte el a kezem én meg cammogva kiszálltam az autóból megnézni,hogy mi történt a kocsival.


SUN HI POV:

Míg Him Chan a motorháztetővel bajlódott én a tükörbe néztem fájós kis puklimat.
- Megnézhetem? – kérdezte Dae Hyun.
- Nagyon csúnya? – mutattam felé a picit sérült homlokom.
- Na lássuk… - vette el a hajam az útból, pár pillanatig nézte.
- Semmi baja. Meggyógyul. Sun Hi,Biztos meg fogsz lepődni azon,amit most kérdezni fogok.
Láttam rajta,hogy nem meri megkérdezni.
- Mond csak…
- Kedveled Him Chant? – valóban meglepődtem a közvetlen kérdésen.
- Dae Hyun,teljesen őszinte leszek veled. Az,ami Him Chan és köztem van,kizárólag csak baráti és minden az egyességen alapszik. Jelenleg ti is ez miatt vagytok itt,de ha ennek vége,mindenki megy a saját útjára és elfelejtjük egymást.
- Nekem semmi közöm az egyességetekhez. Én csak jobban meg szerettelek volna ismerni,ennyi az egész,szerintem aranyos és érdekes személyiség vagy és ha Hyung megbánt,akkor majd én megvédelek. Szimpatikus voltál már Jeju-n és a jobb egyenessel,amit kiadtál a fickónak,teljesen lenyűgöztél.
Zavarba jöttem és az arcom kipirult,de reagálni sem tudtam,mert megérkezett Him Chan.
- Próbáljuk beindítani…- de amint elfordította a kulcsot,a motor csak köhintett egy utolsót és leállt.
- Nincs más hátra,haza kell tolnotok.
- Mi? – néztek rám egyszerre.
- Mi van? Én vezetek,ti toljátok. Nyomás! – toltam ki a volán elől Him Chant. – Mire vársz? –néztem a még mindig az autóban ülő Dae Hyun-ra,aki savanyú pofát vágva kimászott az autóból és hátra ballagott Him Chan mellé.
- Jobb ha nem mondasz neki ellent,mert elég szadizós tud lenni. Szörnyű természete van. – hallottam Him Chan panaszkodását,miközben megindult az autó.
- Hallottam! Ne panaszkodj,hanem toljad erősebben.
- Talán ha kiszállnál a kocsiból,könnyebb lenne!
- Ne akard,hogy kiszálljak,mert akkor futni fogsz! – ordítottam ki az ablakon és Dae Hyun hangos nevetése töltötte be a teret.

16. fejezet Zavaros szívek....

Him Chan pov:


Sunny kellemetlenül érezte magát,amiért az ülés enyhén vizes lett a ruhájától,láttam a feszült mozdulataiból.
- Ne zavarjon,hogy vizes lett az ülés.
- Ki fogom takarítani,tudom mennyire kényes vagy a kocsidra.
- Természetesen, ezt el is várom. – mosolyogtam rá.
- Chööö- intézte el egy fintorral,majd körbenézett és így szólt: - Him Chan! Épp az ellenkező irányba megyünk.
- Tudom,mivel hozzánk megyünk. Közelebb van,te meg úgy remegsz mint a nyárfalevél…
Úgy éreztem,hogy jobb lesz,ha hamar letusol és felmelegszik.

Ahogy berobogtam a szobámba,rögtön elővettem egy törölközőt és a ruháimból egy pólót és egy nadrágot.
- Nyugodtan zuhanyozz le,én addig lent várok a nappaliban.Egy 15 perc múlva visszajövök. – adtam át neki a kis csomag ruhát és kimentem az ajtón. A nappaliban nem találtam a helyem. Olyan zavartnak éreztem magam.
- Akkor most Dae Hyun érdeklődik iránta? – mondtam ki hangosan a szavakat,de választ nem kaptam. A telefonomat,ami épp csörgött a fülemhez emeltem és egy rég látott barátom hangja szólt bele.
- Him Chan! Rég találkoztunk. Hazajöttem Amerikából,nem szeretnél velem találkozni? Sok mindent kellene megbeszélnünk. A lakásomon várlak délután 4 kor. Remélem eljössz.
- Rendben 4-kor ott leszek Rim. –rövid beszélgetésünk után sem éreztem magam jobban,csak még rosszabbul,de lehet Rim majd választ ad minden fel nem tett kérdésemre.
Alighogy letettem a telefont és elméláztam apró, bár attól jobban zavaró dolgaimon,Cho Hee megjelent a nappaliban.
- Segíthetek valamiben? Sun Hi?
- Épp tusol fent.
- Him Chan… Én nem akarok beleszólni,mert nincs is hozzá jogom,de nem gondolod,hogy ez a játszadozás egy ártatlan lánnyal már sok?
- Honnan veszed,hogy csak játszom?
- Talán szereted? Ezt valahogy nem hiszem el… Olyan lányokkal lehet játszadozni,akikkel szoktál,de Sun Hi más,Ő teljesen védtelen és ártatlan és ha az anyád megtudja a hátterét nektek végetek,de legfőképpen Sun Hi helyzetét keseríted meg.
- Ma már megkaptam a barátaimtól ezt a szöveget és tudom,hogy mit csinálok.
- Him Chan,én nem akarlak megbántani,tudom,hogy nem rosszak a szándékaid,csak neked is szükséged van a lányra és a lánynak is rád,ez viszont veszélyes. Egyre többen tudják meg.
- Nem használom ki őt. Próbálok neki segíteni. Az a lényeg,hogy ebben a házban rajtad kívül ne tudja meg senki. – felálltam és el akartam menni mellette,de elkapta a karom.
- Sajnálom az őszinteségem,de gyerekkorunk óta itt élek és itt dolgozom, barátok vagyunk,mindig melletted álltam és mindig melletted is fogok.
- Köszi Cho Hee.- ejtettem el egy nagy mosolyt. Cho Hee-vel úgy nőttünk fel,mint a testvérek és valamilyen szinten kötődünk egymáshoz.
Ideje volt visszamenni és bekopogni a saját szobámba…

Sun Hi Pov:

Kellemetlenül éreztem magam Him Chan előtt. Zavart voltam,de szinte csak azt vettem észre,hogy a szobája közepén állok egy adag száraz ruhával a kezemben. Fáztam,a medence vize hűvös volt és a szellő,ami fújt elég kellemetlenül érintett, így vacogtam. Nagyon jól esett a forró víz. A nadrág hosszú volt nekem és nagy, a póló is hosszú volt,de felvettem,majd kitettem a ruhámat száradni és még arra is volt időm,hogy körbenézzek Him Chan szobájában. Gyerekkori képek a szekrényen és egy családi fotó is a sok között.
- Ez biztos az apukája… Nagyon hasonlít rá. - jól megnéztem a férfit,majd a következő képre

mentem,amin egy lány volt. A kép sugározta az eleganciát és a kifinomultságot. Nem tudtam,hogy ki az a lány,de azt igen,hogy biztos fontos családtag,ha a képek között van. A következő kép egy gyerekkori kép volt. Rögtön felismertem a kisfiút a kislányt,akinek fogta a kezét. Cho Hee volt az,fel lehetett ismerni, egyenes rövid haja semmit nem változott.
- Omo! De cukik voltak. – mosolyodtam el,majd körbenéztem a szobában jobban,hisz a múltkor nem volt rá alkalmam. Az egyik sarokban egy gitár volt. Szívesen megtanultam volna én is gitározni,de nem volt rá lehetőségem. A szobát a kanapéról figyeltem tovább és valószínű elaludtam,mert szekrény ajtó csukódásra ébredtem fel. Halványan láttam az előttem lévő Him Chan-t,aki épp a pólóját veszi magára. Kipattant a szemem és gyorsan felültem.
- Sajnálom,hogy elaludtam.
- Ahh felébredtél? Nem tudlak hazavinni,mert találkozóm van.
- Nem baj. Mennyi az idő?
- Mindjárt 4 óra.
- Sokat aludtam. - húztam le magamról a takarót,amit valószínű,hogy Him Chan tett rám.
- Aha… Késésben vagyok,tudod az utat haza…
Nem értettem,hogy miért viselkedik ilyen hidegen velem,de csak bólintottam.
- A ruhád az ágyra tettem. Megszáradt.
- Köszi. – mondtam utána,de akkor már ki is futott az ajtón. Összehajtottam a takarót és az ágyra tettem a ruháim mellé,majd hozzáláttam öltözni.

- Itt hagytam a… - robbant be az ajtón ,egy pillanatra lefagyott egy szál pólóban látva. Elkapta a tekintetét én pedig a takarót kaptam magam elé,miközben az arcomat elöntötte a forróság.
- Miért nem a fürdőben öltözöl? – ripakodott rám mérgesen,amit léptei is tükröztek. Felkapta a napszemüvegét az éjjeli szekrényről és bevágta maga mögött az ajtót oly annyira,hogy zengett tőle a szoba. Behúzott nyakkal álltam 5 másodpercig,majd kifújtam egy csomó levegőt,amit addig bent tartottam.
- Mi a francért csapkod? –vágtam utána a takarót ,majd gyors tempóban beleugrottam a nadrágomba és a felsőmbe. Végül mindent szépen elrendeztem magam körül és lesétáltam a lépcsőn Cho Hee-t keresve,aki épp a kertben volt és az asztalt takarította.
- Elnézést! – szólítottam meg. - Elkérhetem a kertész felszereléseket,amit a múltkor kaptam és a palántákat?
- Egy pillanat és hozom. Biztos,hogy ezt akarod csinálni?
- Persze. – bólintottam nagyot,majd megvártam míg megkapom a dolgokat,amivel munkához is láttam. Szomorúan állapítottam meg,hogy lassan itt a nyár vége,mert akadnak elég hideg éjszakák és a mai is ilyennek ígérkezett. A nap már lement,de én még mindig csináltam a kis sziklakertet. Idegesen csapkodtam a kemény földet,ha Him Chan-ra gondoltam.
- Mi a franc baja van? Mert tuti van valami! Azt hittem mostanában kedvesebb hozzám és én is megtettem minden tőlem telhetőt,hogy ne piszkáljam,pedig tudtam volna… –magyaráztam magamnak. - Mit is várok tőle? Hisz semmi közünk egymáshoz,csak teljesen összezavar ez a hülye szerepjáték.
- Mit morogsz magadban?
Azt gondoltam,hogy senki nincs ott csak én,s mikor megszólalt annyira megijedtem,hogy majdnem kiesett a kezemből az utolsó palánta. A lámpa fényében feltűnt a szőke fiú ,akire Isten tudja miért,de mérges voltam. Nem szóltam semmit,csak elültettem az utolsó kis virágot és felálltam.
- Nem mentél még haza?
- Ne aggódj, hamarosan megyek.
- Arra vártál,hogy majd én hazaviszlek?
- Ha nem látnád befejeztem a kis kertet. - mondtam gúnyosan majd elléptem mellette és a háznak vettem az irányt.

- Halmeoni! - szóltam rá a lépcső előtt elhaladó idős asszonyra, aki meglepően nézte az öltözékem,én pedig elfelejtettem,hogy most nem vagyok kiöltözve. Szégyenlősen mosolyogtam a rövid kis farmeromban és fekete pólómban.
- Sun Hi!? Segíthetek?
- Halmeoni! Velem jönni egy picit? – Az idős asszony elindult felém,lábai már nehezen vitték,az idő eljárt felettük. Gyorsan odaszaladtam és segítő kart nyújtottam felé. Kivezettem a kis kertbe,ahol Him Chan várt minket. Amint meglátta a kis kertet felderült az arca,amit felbecsülhetetlennek éreztem.
- Him Chan? – nézett könnyes szemmel az unokájára.
- Igen,magának van a legjobb unokája… - mondtam,mire Him Chan csak meglepődve tiltakozott volna,de egy fejrázással leállítottam.
- Ezt te csináltad? Ohh Him Chan! –ölelte meg az unokáját sírva. Boldog voltam,amiért ezt a pillanatot láthattam.
- Egy kis segítséggel,de kész lett. – mondtam neki mosolyogva,de mikor megfogta a vállam és engem is megölelt a szemeim megteltek könnyel és a szívemre mázsás súly telepedett.
- Köszönöm. –súgta a fülembe és remegő kezeivel megszorította a vállam.
- Ezek a virágok még a hűvösebb időben is gyönyörűen fognak virágozni.
- Gyönyörűek. Jajj… annyira meghatódtam. – szipogott.
- Gyere nagyi,bekísérlek. – fogta karon Him Chan a nagymamáját.
- Jó éjt. –kiabáltam utánuk és én is elindultam haza,mivel az idő már nagyon elszaladt,sikerült elértem az utolsó buszt,amin rengeteg ember volt és alig vártam,hogy leszálljak. Épphogy leléptem az utolsó fokról olyan érzésem volt,mintha valaki a nevemet kiáltotta volna,így visszanéztem,de nem láttam senkit,végül vállat rántva elindultam a vak sötétben.
- Mi lett itt a közvilágítással? – néztem fel a halványan pislogó lámpákra. Gyorsabbra vettem a sétámat,mert a hátam mögött egy sötét alak követett. Lehet paranoiás vagyok,de nem éreztem semmi jót. De futni kezdett az idegen és én is futásnak eredtem. Gyorsabbnak tűntem tőle,így sikerült lehagynom,majd lihegve emeltem a telefont a fülemhez.
- Volnál szíves megállni? Utálok futni. – nyögte a telefonba kimerült hangon Him Chan. Elvettem a fülemtől a telefont és megláttam az egyik lámpa pislogása alatt a lomhán felém közeledő Him Chant,aki az oldalát fogta. Elkezdtem felé futni ,ő meg nem értette,miért futok felé és ő is futni kezdett visszafelé.
- Most miért kergetsz?
- Állj meg!
- Dehogy állok! Hülye vagy? –lihegett,de végül beértem és a hátára ugorva mérgesen barackot nyomtam a fejére.
- Te kis… - borzoltam a haját.
- Hagyd már abba! – lökött le magáról. Mindketten mérgesen szedtük a levegőt.
- Eszednél vagy? Miért kellett ezt csinálni? Szadista vagy! Téged nem lehet elviselni. – ordított mérgesen,miközben a fején simogatta a barackot,amit kapott.
- Valóban? Te vagy a hülye! Miért követsz a sötétben? Ráadásul futsz utánam! Halálra ijedtem!
- Mit ijedezel? Ott voltam a buszon is,csak majdnem összenyomtak annyian voltak,s mikor leszálltál kiabáltam,de süket is vagy. Két percbe telt,mire leküzdöttem magam arról a bűnbárkáról. - hadarta el ő is a magáét. - Ahhh jinja… fáj a hátam… Hány mázsa vagy?
Felhúztam a szemöldököm és válaszra sem méltattam,csak pukkadva otthagytam.
Hazamentem,átvettem egy kényelmesebb ruhát és feltettem magamnak egy jó adag ráment főni,alig hogy lefedtem az edényt,kopogtak. Tudtam,hogy ki az,így nem lepődtem meg,mikor kinyitottam az ajtót.
- Sunny! Nem megy visszafelé busz. – mondta mikor meglátta az arcomat.
- Örülök neki,hogy ilyen csodás felfedezést tettél … hát akkor jó éjt. – csuktam rá az ajtót és a ramenemhez indultam. Az ablakból láttam a kerítésnek támaszkodó fiút.
- Elég csípős hideg lesz az éjszaka,azt hiszem fázni fog… - majd a forró ramenre néztem az edényben és az ajtónak indultam. Him Chan azonnal odarohant és csak bambán nézett a szemembe,az övében meg ott volt a remény apró szikrája.
- Miért nem mentél haza?
- Gyalog?
- De kényes vagy! Belehalsz egy kis sétába?
- Kis séta? – meresztette ki a szemeit . - Vagy másfél óra gyalog minimum.
- Ki se bírod…
- Mivel már éjfél is elmúlt nem igazán…
- A kis elkényeztetett… Elfelejtettem,hogy neked éjfélkor már köpött a maci. – semmi reakciója nem volt,szerintem nem akart visszavágni,mert akkor rontotta volna az esélyeit. Nevetnem kellett,így visszafojtott nevetésbe kezdtem és beinvitáltam egy tál ramenre.
A szemei úgy felragyogtak,mint sötét égbolton a csillagok és jóízűen látott hozzá az evéshez,ám az első falat után rám nézett keserű arccal.

- Ez csíp!
- Chilie…
Nem foglalkozott vele,megküzdött a tál étellel én meg jót nevettem az egészen. Igazság szerint nekem is erős volt,azt hiszem elvétettem az arányokat,mikor plusz erőt akartam a levesembe tenni. Him Chan kipirosodott arccal szipogott a tányér felett.
- Ahh leég a szám…
A hűtőhöz mentem két kis üveg tejért és az egyiket odaadtam neki,a másikat pedig megittam.
- Ez majd segít rajtad… Bocsi,tényleg erős lett.
- Köszi. –kortyolta a hideg tejet.
- Most mi lesz veled? Hazagyalogolsz? – nem válaszolt,csak vállat vont és egy újabbat kortyolt az üvegből.
- Én holnap reggel elutazom,alhatsz az öcsém szobájában.
- Hová utazol?
- Busanba!
- Meddig leszel? - érdeklődött.
- Csak két napig,mert vannak olyan munkáim,amit nem hanyagolhatok… - zártam le ennyivel a beszélgetést .Elmosogattam és megvetettem az ágyát a vendégemnek.
Üzenetet jelzett a telefonom:
„ Holnap találkozhatnánk. Van kedved meginni velem egy kávét?”
- olvastam a kijelzőn.
„ Holnap elutazom a 7 órási busszal Busanba,majd legközelebb… bocsi.” – válaszoltam és már érkezett is a következő üzenet pillanatokon belül:
„Jó utat,majd beszélünk. Jó éjt” - elolvastam és visszaküldtem egy „jó éjt” üzenetet,majd zsebre dugtam a telefont.
- Ez lesz az ágyam? –lépett be Him Chan.
- Lehet nem lesz a legkényelmesebb,de azért szép álmokat. Ja,és holnap 5 órakor megy a legelső busz.
- A te buszod mikor indul Busan-ba?
- 7-kor.
- Értem… - bólogattunk mindketten.
- Jó éjt… mondtam halkan és a saját szobámba mentem összepakolni a holmimat holnapra. Csak egy hátizsákot pakoltam meg és azután gyorsan el is aludtam. Reggel 6-kor Him Chan már nem volt ott, az ágyat szépen elrendezte így nem kellett vele foglalkoznom,csak a vállamra vettem a táskám és indultam a buszhoz. A megállóban állva hallgattam a zenét fehér kis fejhallgatómon és vártam a buszt, épp számot akartam váltani,mikor két ismerős hang egyszerre szólított a nevemen. Levettem a fülemről a fejhallgatót és akkor láttam meg jobb oldalra nézve Him Chant felém közeledve táskával a hátán. A bal oldalról meg Dae Hyun mosolygós arcát véltem felfedezni…