21. fejezet Töltsük együtt az utolsó napot.

Cha Bum segítségével csend lett a teremben és a sarokban álló zongora mellett átvettem a szót. A fogaimat szorítottam az izgatottságtól,alig jött ki hang a torkomon,amit megköszörültem.
- Mrs. Kim… Engedje meg,hogy meglepjem egy kis aprósággal és ezzel kívánjak boldog születésnapot.

A szemek pislogtak rám,miközben vékony hosszú pezsgős poharakat szorongattak a kezükben. Lenyeltem a gombócot,ami a torkomban gyűlt össze és izzadt tenyeremmel magam alá hajtottam a szoknyám. Remegő kezem a zongora billentyűi fölé emeltem és előcsalogattam a finom hangokat. Nem jutott más eszembe a több száz darab közül,csak a Sunny Rain,aktuálisnak éreztem,mert a történtek után elfogott a szomorúság. Ezt a dalt akár becsukott szemmel is eljátszottam volna,de csak egyetlen egyszer tudtam felpillantani,akkor is egyenesen a csodálkozó Him Chan-ra ,aki meredten áll a nappali másik végében,majd megpillantottam a csillogó szemekkel vigyorgó édesanyját,aki egyre közelebb húzza felém a fiát. Lesütöttem a szemem és a billentyűkre koncentráltam egészen a végéig,majd felálltam és meghajoltam. Elismerésül nagy tapsvihart kaptam és Mrs. Kim is láthatóan boldog volt,talán még egy könnycseppet is elmorzsolt… A zene újra elindult,s mintha az előző produkcióm meg sem történt volna az emberek újra egymásnak szentelték a fegyelmüket.
Mrs. Kim mosollyal az orcáján húzta maga után a fiát,akinek az arcán nem volt akkora boldogság. Tökéletesen festettek. Him Chan barna haja sokkal barátságosabbá tette az arcát és a fekete zakó alatt megbúvó egyszerű felső menővé tette az öltözékét. Lábait bakancsba bújtatta,míg Mrs Kim méregzöld magassarkúban tipegett mellette. Öltözéke egy olaj zöld estélyi volt,mely tökéletesen illett hófehér bőréhez. Ugyanolyan magas lehet mint én,hisz mindketten Him Chan álláig érünk,magassarkú cipőink ellenére.
- Gyönyörű volt! Ezt biztos nem tanítják minden iskolában! Gyerünk! Beszélgessünk egy kicsit elvonulva. – Úgy éreztem,hogy kiöltem a gyanakvás csíráját és picit közelebb kerültem Mrs. Kim-hez. Talán a pezsgő miatt,de másnak láttam a mosolyát.
- Hol tanultál ilyen szépen játszani Sun Hi?
- Míg Koreában éltem a nagymamám tanított,majd külföldön folytattam a tanulmányaim. Zongoraművész szerettem volna lenni,de édesanyám beteg lett és úgy döntöttem,hogy az orvosi pályát választom.
Úgy hazudtam,mint a vízfolyás,egyszerűen undorodtam magamtól. Örültem neki,hogy hamarosan vége ennek az egésznek és szabad leszek. Pontosabban az egyik szemem sírt a másik pedig örült.
- Mrs. Kim, a mai nap az utolsó,hogy az országban tartózkodom,mivel vissza kell mennem külföldre a tanulmányaim miatt.
- Omo! Him Chan-nal szerettünk volna meglepni a születésnapodra egy bulival.
- A születésnapom?
- Jövő héten lesz nem? Him Chan mesélt róla,de akkor ezek szerint már nem leszel itt.
Mrs. Kim nem is volt annyira ijesztő,valójában kedves személy volt,csak túl szigorú a saját fiához,de talán saját magának még szigorúbb elveket diktált.
- Tudom,hogy nagy kérés,de születésnapomra elengedné velem Him Chan-t egy városnézésre ma este?
- Nem hiszem,hogy ez jó ötlet…
- Kérem! Többet nem tartom fel őt!
Him Chan mereven ült mellettem meg sem szólalt,rám sem nézett,mindössze egyszer remegett meg,mikor közöltem az anyjával,hogy elmegyek.
- Rendben! –állt fel és az ajtó felé indult. Utolsó szavait felém a vállán át visszanézve mondta.
- Jó utat!
- Köszönöm. - hajoltam meg mindaddig míg nem hallottam bezáródni az ajtót. Felegyenesedtem és lenéztem a keresztbetett lábbal ülő fiúra. Felé nyújtottam a kezem,de nem fogadta el,csak mérgesen felállt.
- Szólhattál volna,hogy mit mondasz anyámnak.
- Változtatott volna a helyzeten? – néztem utána,mert időközben az ajtó elé lépett.
- Nem…
- Remek!Akkor mehetünk. - futottam mellé és belekaroltam.
- Hová?
- Hát bulizni…

Leparkoltunk egy szórakozóhelyen és a nagy sor ellenére Him Chan csak odaintett a kidobónak és már bent is voltunk. Az idő telt és az italok egyre jobban fogytak.
- Szóval mióta is zongorázol?
Him Chan eddig szinte hozzám sem szólt,de most csak ült a boksz sarkában és a szájához tartott pohár mögül kérdezett.
- Mindig is ezt tanultam. Egészen pici korom óta.
- Miért hagytad abba?
- Mondtam,hogy az anyám miatt…- kortyoltam az italomba,majd letettem a poháralátétre és forgatni kezdtem.
- Beteg lett?
- Nem… Elhagyott és nekem abba kellett hagynom a tanulmányaimat,hogy dolgozni tudjak. –újabb kortyot ittam,ezzel kiürítve a poharamat. Zavarban voltam Him Chan furcsán nézett rám.
- Ne nézz rám így,inkább táncoljunk. – felpattantam és magamután húztam a táncparkettre.
A zene magával sodort minket,a pezsgő pedig elbódított. Úgy éreztem szabad vagyok,de pusztán csak becsíptem. Az asztalunkhoz akartam menni,mert picit felkavart a zene és a tánc,de ahogy az asztalról felemeltem a pezsgős poharam és megfordultam vele,beleütköztem egy két méter magas férfibe,akinek krémszínű zakóján landolt a pohár italom.Az én ruhámra is jutott belőle,aminek nagyon nem örültem.
-Aigooo! – néztem fel rá mérgesen. Arckifejezésem megváltozott amint felmértem a helyzetet. A szeméből is rosszul nézett ki az előttem álló egyén,aki úgy fújtatott,mint egy felbőszült bika,ahogy a zakójára pillantott.
- Aj-aj!- haraptam a számba.
Him Chan felkapta a táskám és a kezemet megfogva kiáltotta el magát.
- Fussunk!
Nevetve futottunk végig a termen. Mikor kiértünk lihegve támaszkodtunk a térdünkre.
- Hihetetlen,hogy mindig bajba kerülsz…
- Tudom. Szinte vonzom a bajt. –lihegtem rá nevetve. – Na!- egyenesedtem ki. - Mostmár menjünk oda! –mutattam egy aranyos kis boltra.
A hideg csípte a combom,ahogy átmentünk a zebrán,de a mellkasomat fűtötte az alkohol,amit megittunk. Mindent félredobtam,nem voltak félelmeim,vagy gondjaim,csak úsztam az éjszakában és nem törődtem semmivel. Talán tényleg az alkohol miatt,vagy csak azért,mert szerettem volna jól érezni magam.
- Veszünk magunknak valami közöset ,annak emlékére,hogy jól szórakoztunk ezalatt a két hónap alatt?
Picit elgondolkodtam,de egy fél mosollyal rábólintottam.
- Ez a póló? –mutattam fel egy szíves darabot.
- Én ilyeneket nem hordok…
Válogattunk a különféle dolgok között,de ami nekem jó lett volna,az Him Channak nem tetszett.
- Nem tudtok dönteni? – szólított meg minket az egyik alkalmazott. A fiú nagyon vékony volt,fekete nadrágjába piros ing volt bújtatva.
- Nem igazán. - vihogtam.

- Mit szóltok ehhez? –emelt le a polcról egy kis dobozt és elénk tartotta. Egy fekete gyűrű volt benne és egy aranyozott,a színükön kívül teljesen ugyanolyanok voltak.
- Ahh… Köszi,de ezt nem kérjük. - tiltakoztam a kezeimmel.
- Ez jó lesz! –kapta ki a picivel nagyobb gyűrűt a dobozból és a mutató ujjára húzta. A számat eltátva néztem az arcát majd az ujjait,amiket kitár,majd összezár és így csodálja a kis ékszert.
- Miért tátod a szád? Ez illik hozzám. – elvette a dobozt és a kezembe nyomta. – Boldog Születésnapot. – Láttam rajta,hogy elpirul,ahogy a kasszához megy. Csak mosolyogtam a kis dobozra és zsebre vágtam. Az utunk egy semmit mondó kis kocsmába vezetett,ahol még többet ittunk a kelleténél. Him Chan elaludt az asztalon.
- Hej! –piszkáltam meg a karját,de semmi választ nem kaptam. Kómásan előhalásztam a telefonom a zsebemből és tárcsázni kezdtem.
- Dae hyun! Tudsz értünk jönni? Azt hiszem Him Chan teljesen kiütötte magát és én is sokat ittam.
- Hol vagytok?
Homályosan körbenéztem a pult mögött neon fényekben világított a bár neve.
- Valami „Iris” a hely neve…
- Tudom hogy hol van! Mindjárt értetek megyünk.
- Megyünk? – néztem a homlokomat ráncolva az elsötétülő képernyőt,majd zsebre vágtam és a szalvétára kezdtem írni. Amint befejeztem beletettem Him Chan zsebébe és megadva magam én is az asztalra borultam.